Julius Caesar: modern köntösbe bújtatott kortalan küzdelem

A Vörösmarty Színház idei évadában is helyet kapott William Shakespeare, méghozzá egy olyan darab, amelyből sokan és sokszor, különféle élethelyzetekben idéznek. Eme tragédia címszereplője, Julius Caesar egyik utolsó mondataként vált szállóigévé a Brutusnak címzett kérdés „Te is, fiam?”. S habár az idézet széles körben ismert, a darab nem tartozik a legolvasottabb Shakespeare-művek közé, nem szerves része az iskolai kötelező irodalomnak, s ez a tény már önmagában is okot ad arra, miért érdemes megnézni a darabot, pótolni az esetleges hiányosságokat, és megérteni, milyen jelentést hordoz magában a gyakran idézett mondat: „Találkozunk Philippinél!”.
Az emberiség évezredes kérdésével szembesül a néző a színházi évad premierdarabja láttán: demokrácia vagy diktatúra? A helyszín Róma, ahol a görög mintára felépült demokrácia uralkodik.
– Adott egy nagy formátumú ember, jelen esetben Julius Caesar, akit általában a köz választ, mint Napóleont vagy Hitlert. A nagy formátumú ember türelmetlen, nem bírja kivárni, hogy a folyamatok demokratikus úton működjenek. Úgy gondolja, a népnek jobbat tesz azzal, ha kizárja azokat a lassító folyamatokat, amiket demokráciának hívnak. Az embert kvázi lenézve azt mondja, nem feltétlenül van szükség az átlag véleményére. Elitista nézőpontja szerint egy szűk kör sokkal jobban tudná irányítani az országot. Julius Caesar is ilyen. Megelégeli a demokráciát, a teszetoszaságot, s habár azt akarja, hogy a nép válassza őt vezetővé, mégis főképp a demokrácia látszatát akarja fenntartani, egy áldemokratikus rendszer kialakítására törekszik. – vázolta korábban a darab rendezője, Bagó Bertalan.

A darabba a történések ezen pontján kapcsolódunk be. A fényárban úszó nézőtéren helyet foglalók az első percekben a darab részévé, Róma népévé válnak. A történelmi hátteret, az éppen zajló folyamatok előzményeit leánygyermek hangja vázolja. Egy népszerű ember, egy győztes hadvezér elindul a hatalom felé vezető úton, belső motivációja a trón felé hajtja, kívülről mégis úgy tűnik, mintha nem akarna élni a korona adta lehetőséggel. Ez a kettősség fokozza a félelmet, diktatúrától tart a nép. Mesterkedések, megvezetések és lelki vívódások sora zajlik a színen, a sorsdöntőnek vélt politikai gyilkosság nem marad következmények nélkül. Március idusán valami megváltozik.
– Ha egy nagy formátumú ember, aki demokratikus úton került hatalomra, megpróbálja leépíteni a demokráciát, többnek tartja magát, és úgy gondolja, a nép érdekét ő tudja legjobban képviselni, annak a vége mindig háború. Napóleon, Hitler idején, és most Putyinnál is. Ha bontják lefelé a demokratikus rendszert, akkor a végén a diktatúra csakis háborúba torkollhat. – magyarázta a rendező, egyértelműen kifejezve, miként reflektál a jelenre az időtlen Shakespeare-darab.
A tálalás egyszerű, már-már modernnek mondható, a cél egy fikciós, dokumentarista előadás létrehozása volt. Ezt tükrözi a minimalista, kicsit sem korhű – mondhatni kortalan – díszlet. A szín közepén kissé komor, realisztikus „vas kocka” áll. Terei egybenyílnak, könnyen átjárhatók, mintha csak egy tévéfilm díszlete elevenedne meg a nagyszínpadon. A kocka forgatásával változnak a helyszínek. Így válik a minimális berendezésekkel operáló tér egyik pillanatról a másikra otthonná, egy előre eltervezett gyilkosság helyszínévé, majd csatatérré.
A jelmezek sokkal inkább a díszlethez, semmint Caesar korához hűek: a szereplők többnyire öltönyt, zakót, hétköznapi, elegánsnak tűnő ruhákat viselnek, tovább erősítve a darab kortalanságát. A csatajelenetekben minden katona egyforma öltözéket kap, a különbség csupán a római korabeli archaikus részletekben rejlik. Fegyverropogás helyett a kardok suhanása tölti be a teret.
A hazáért, az elvekért, a demokrácia fenntartásáért vívott véres küzdelem áldozatokat követel. Demokrácia ide, diktatúra oda, a lövészárokban egymás mellett fekvő hullák sorát pásztázva eltűnnek az ellentétes eszmék, a társadalmi különbségek.