„A színházban az ember minden lehet” – interjú Tóth Ildikóval, a Vörösmarty Színház művészével

Külső szemlélőként úgy tűnik, szakmailag sikeres időszak áll ön mögött, akár az elismerésekre, akár a színházi szerepekre gondolunk. Ön is így érzi? 
– Nem nagyon szoktam ezen gondolkodni, de azt hiszem, hogy a pandémia még mindig beárnyékolja a történéseket. Kicsit úgy érzem, hogy nem dolgoztam annyit, amennyi jólesett volna, vagy amennyit kellett volna, úgyhogy ilyen szempontból külön örömöt jelentettek számomra az elismerések, adnak egy kis önbizalmat az embernek. Azt gondolom, szerencse is kell mindehhez, attól is függ sok minden, hogy az ember éppen mikor, hol, milyen társulatban van, kikkel találkozik, kikkel dolgozik együtt. A társulati létben mindig van egy tudatosság, hogy a színház milyen darabokat szeretne játszani, milyen témákat tart olyan fontosnak, emellett odafigyelnek arra is, hogy a színészeknek egy picit építgessék a pályáját, egyik követ tegyék a másikra. Úgy gondolom, ezek szerencsésen összejöttek. 

Ha jól tudom, a jelenlegi társulati munkája mellett a gyermekkora is ide, Székesfehérvárra köti. 
– Akkoriban még nagyon kicsi voltam, három évet laktunk itt egészen pontosan. A Kígyó utcai óvodába jártam nagycsoportba, aztán a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában jártam az első és a második osztályt. Utána továbbköltöztünk. Most pedig ez már a nyolcadik évadom itt, úgyhogy egy picit visszakanyarodott az élet.

Hivatása hozza a kérdést: az irodalom szeretete magától értetődő volt már gyermekként is? 
– Amikor megtanultam olvasni, akkor nagyon-nagyon sokáig meséket olvastam, rettenetesen szerettem a meséket. Az ifjúsági regények valahogy ki is maradtak az életemből, bár azért olvastam egy párat, de tényleg csak keveset. A mesék viszont kitolódtak, gyakorlatilag a gimnázium legelejéig. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy most kéne valami más, ideje lenne valami felnőttes dolgot is olvasni. Odaálltam a könyvespolc elé és nulla tudással kiválasztottam két könyvet, aminek a címe rettenetesen megtetszett. Ezek Kazantzakisz Akinek meg kell halnia és Dosztojevszkij A félkegyelmű voltak. Egyiket sem bántam meg, nagyon izgalmas olvasmányok voltak. Azt persze nem tudom, hogy akkor, 14 évesen mennyit fogtam föl ezekből, de végigolvastam őket, és onnantól nagyon vadul elindult a dolog, rákaptam az olvasás ízére, és jött egy olyan korszakom, amikor nagyon-nagyon sokat olvastam. Aztán persze a színház mellett az ember folyamatosan olvas, kell is, hogy olvasson. 

Korábbi interjúkban említette, hogy a kamaszkori színházi élményei meghatározóak voltak. Ezek terelték végül a színészi pálya felé? 
– Megmondom őszintén, ezt már nem tudom kikutatni magamban, hogy az elhatározás mikor érett meg, de például abban a három évben, amikor itt éltünk Fehérváron, anyuék elvittek kétszer-háromszor is cirkuszba. Rettenetesen tetszett nekem az az érzés, ahogy a közönség hangosan is megnyilvánul, és abban a zsibongó energiában, ami a cirkuszban volt, valami nagyon-nagyon erősen hatott rám. Fehérvárhoz kötődik egyébként az első moziélményem is, még csak ovis voltam, arra is emlékszem, hogy a Hahó, Öcsi! című filmet néztük, ami után rettenetesen zokogtam. Amikor aztán Marcaliba költöztünk, rengeteget jártam a kaposvári színházba, ráadásul pont abban a korszakában, amitől aztán legendássá vált. Olyan színvonalú előadásokat láttam, amelyek után az ember úgy jött ki a színházból, hogy „akkor fölborítom én is a világot, és változtatok az életemen”. Általános iskola vége felé, amikor kérdezték, hogy mi szeretnék lenni, akkor félve ugyan, de mindig azt mondtam, hogy színész szeretnék lenni. 

Félve? 
– Igen, mert nem egy olyan alkatú ember voltam, aki a társaság középpontja, és van egy ilyen előítélet az emberekben, hogy aki színész, akörül mindig „tűzijáték” van. Én egyáltalán nem voltam ilyen, és szerintem most sem vagyok ilyen. Sokan mosolyogtak azon, hogy színész szeretnék lenni, de az elhatározás szent volt. Egy kicsit közhelyesen hangzik, de valahogy az volt az érzésem, hogy a színházban az ember minden lehet.

Az elmúlt három évtizedben játszott a fővárosban, társulati tag volt Szombathelyen és szabadúszóként is kipróbálta magát. Hogyan kanyarodott az útja Fehérvárra? 
– Egy kicsit a „véletlen” műve volt. Egy átmeneti év volt, Quintus Konrád volt a megbízott igazgató, amikor Valló Péter rendezett itt egy Goldoni-darabot, a Mirandolinát, és elhívtak a címszerepre. A bemutatón már tudtuk, hogy Szikora János és csapata nyerte meg a színház vezetésére kiírt pályázatot. A premier után János gratulált, és rögtön megkérdezte, hogy nem szerződnék-e le. Nemet mondtam, mert úgy éreztem, a fiam még nem elég nagy, a sok ingázás és távollét korai lenne. Aztán eltelt pár hónap, és meggondoltam magam. Fölhívtam Jánost, hogy ha még lehet, szívesen jönnék, de addigra már betöltöttek minden státuszt. Ígérte, ha úgy alakul az élet, szólni fog. Úgy alakult. 2015-ben ide szerződtem.

Az idei évadban A vágy nevű villamosban is láthatja a közönség. Az ott nyújtott alakításáért a legjobb női főszereplőnek járó elismerést hozhatta el az eSzínház Fesztiválról. Tennessee Williams drámájában Ilonát – az eredeti szövegben Blanche – alakítja, aki egy nehéz sorsú, összetett jellem. 
– Ez egy bonyolult, egyáltalán nem könnyű szerep, nagyon sokat kíván egy színésztől. Attól, hogy ennyire ismert a darab, rengeteg elvárás is tapad hozzá, úgyhogy annak idején, mielőtt belekezdtünk az egészbe, rá kellett szólnom magamra, hogy szépen lépésről lépésre kell felépítenem a karaktert, nulláról indulva, minden „előítélet” nélkül. A darab ideje és helyszíne át lett írva a 90-es évek Magyarországára, az első szabad választások utáni időkre, amikor még minden zavaros volt. Elmúlóban volt a régi rend és kialakulóban az új. Aki ebben az átmenetben nem találta meg a helyét, azt beőrölték a körülmények. Így volt Ilonával is. Azokra az értékekre, amelyeket ő képviselt, nem volt fogékony ez a világ.

Egyszer úgy fogalmazott, a színházcsinálást egyfajta missziójának tekinti. Ez az érzés máig kitart? 
– Abszolút. A színház csak jelen időben létezik. Nem úgy, mint egy film, ami ha örök érvényű dologról szól, akár tíz év múlva is újra lehet nézni. A színház nagyon gyorsan tud reagálni a korra, amelyben él, ez alapvető feladata és kötelessége is, és ezt nem felejtheti, mert enélkül nem tud érvényes lenni. Ugyanúgy, ahogy a művészet többi ága, az irodalom, a zene, a képzőművészet, mankót tud adni az embereknek abban, hogy eligazodjanak az életben. Nekünk nincs más dolgunk, minthogy nagyon magas színvonalon próbáljunk olyan dolgokról beszélni, ami mindannyiunk problémája lehet, vagy olyan dolgokról, amelyek nem egy az egyben aktuálisak, de mégis fontosak, amelyekről közösen kell beszélni, gondolkodni.

Megtalálta számításait a Vörösmarty Színháznál? 
– Jól érzem itt magam, nagyon klassz a társulat a zilált idők ellenére is. Néha döcögve, néha robogva, de haladunk előre.