Iancu Laura belső világa tárul fel az újabb kötet verseiből is

A Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban gyülekeztek szerda délután a Velencén élő, de moldvai magyar származású költő, író, néprajzkutató tisztelői, barátai, írótársai. 
Iancu Laura kötetbemutatói mindig különlegesek, hiszen újra és újra jó látni azt a szerénységet, amellyel a magát mégis megmutatni kívánó alkotó ember jelen van. Ezúttal sem volt másként: az egyebek mellett József Attila-díjas költő örömmel tűrte, hogy levetítsék a róla szóló, egyébként jól sikerült tartalmas portréfilmet (ez elérhető a neten, KMI Szerzőbár néven, a szerkesztő-rendező Völgyi Tóth Zsuzsa), majd megköszönte a közönség türelmét. 
Pedig a közönség élvezettel nézte, ami megtudható volt róla és moldvai származásáról, pályája indulásáról e szűk fél órában – mivel e hasábokon már bemutattuk Iancu Laurát, ezért az életutat most nem részletezzük.

Viszont fontos adalék, amit a költő elmondott az esten a csángó szó kapcsán. A teljesség igénye nélkül fejtette ki, hogy ez már bizonyítottan is külső megnevezés. Ők ott, az elzárt Moldvában sosem tartották magukat csángónak. Idegen volt számukra ez a szó, ráadásul amikor elkezdték őket így nevezni, az bizonytalanságot szült moldvai magyar identitásukkal kapcsolatban. Ezt a témát ma már mint néprajkutató is vizsgálja. 
Származása azonban megjelenik lírájában is, amelyet Bakonyi István irodalomtörténész elemzett a filmet követő beszélgetés elején, „A vágány mellett” verseire kitérve. Mint fogalmazott: Laura élete és költészete érezhetően egy tőről fakad és az önvizsgálat lírai bizonyítéka. A kilencedik kötet az előző, „Oratórium” című verseskönyv szerves folytatása, további elmélyüléssel. Az öt ciklusban már-már prózaversek is vannak, ám a költő mégis felülemelkedik a prózán, őrzi a líraiságot. A versekben Isten mindvégig a középpontban áll, a szerző vallja: csak a Teremtő felé vezető út járható. Vall továbbá saját belső világáról, amelybe sokszor beszüremlenek a külvilág történései. Az olykor töredékes, titokkal teli versbeszéd éterien tisztán szól a szorongásról, de a remény is felsejlik a sorok között. 
Laura mindehhez annyit tett hozzá: valóban ízig-vérig moldvai magyar marad, akármilyen hatások is érték születése, gyermekkora óta az anyaországban, ahová az egyetem előtt költözött át. Magyarfalut ugyanúgy az otthonának érzi most is, mint Velencét. 
A tartalmas est felolvasással zárult: a szerző maga olvasott föl verseiből, amelyek között elhangzott például a kötetindító „Időnként” című is. Ide idézzük utolsó sorait: „… hát csakugyan eszedbe jutottam / ha nálad tél van hát elmondom / nekem a hideg az otthonom / és ezért félek és időnként / bűnösnek érzem magam.”