Retro Fehérvár: tények, képek, történetek a 60-as, 70-es évekből (videó)

Táborosi Zsuzsa munkája kész, ám a több mint háromszáz oldalas kézirat kiadására úgy tűnik, egyelőre nincs pénz. Ezért a feltételes mód. Pedig izgalmas, érdekes kötetről van szó! A könyv egyik legfőbb értéke az a több mint hatvan interjú, ami a város aranykorának is nevezett 60-as, 70-es évek hétköznapi életének különböző területeit érintően – pl. iparosítás, lakhatás, kultúra, szórakozás, sport – készült. A könyvben megszólalók saját történeteiket mesélik el, ezáltal válnak a kötetben leírtak még hitelesebbé és kerül a korszak egészen közel a fiatalabb olvasókhoz is. A szóban forgó évek eseményei, történései megjelennek az egyes fejezetekben téma szerint összegyűjtött cikkekben és tudósításokban is, melyek a Fejér Megyei Hírlap hasábjain láttak napvilágot. A kiadásra váró könyvről, annak tartalmáról a szerző tartott előadást a Városi Levéltárban, így most Önök is bepillantást nyerhetnek ebbe az izgalmas időszakba.

Irány a város!

Székesfehérvár iparosodásának megindulása, az első, később naggyá váló vállalatok megjelenése – pl. Vadásztölténygyár (Videoton), Köfém vagy a SZIM elődje - a 30-as évek polgármesterének, Csitáry G. Emilnek a hivatali idejéhez köthető. Az igazi nagy iparosítás azonban csak a háborút követően indult meg. Fentiek mellett hosszasan lehetne sorolni a városban indult gyárakat, üzemeket – Ikarus, Tejüzem, Hűtőház, Vörös Október Férfiruhagyár, Pamuttextil Művek Kikészítő Gyára, Nyomdaipari Vállalat, stb. A gyárak által kínált munkahelyek miatt ezrek költöztek Fehérvárra, aminek köszönhetően a város lakóinak száma a 70-es évek elejére meghaladta a 100 ezret.

„Mi falun laktunk 1970-ig, akkor költöztünk be Fehérvárra. A férjem az ARÉV-nél dolgozott a városban, hetente járt haza. Az ARÉV épített házat a saját dolgozóinak is, így ott tudtunk lakást venni, 30 évig fizettük a részleteket” – szól az egyik visszaemlékezés. Majd egy másik: „Dusnokon születettem 1938-ban. Tizenhat évesen szülők nélkül maradtunk, öten voltunk testvérek, mind leány. Vállalkozó szellemű nővérem ipari tanulóként került Fehérvárra és mi, a négy lány, követtük őt. Én a híradástechnikai technikumba jártam. 1957-ben a Videotonban dolgoztam betanított munkásként, majd tanultam és csoportvezető lettem.”

Tömbházak, telepszerű lakásépítés

Miután a háborúban elpusztult a város lakóházainak fele, és 40 százaléka lakhatatlanná vált, újakat kellett építeni. Az építkezések sorát az 1950-es években a Béke téri házak nyitották, amelyek még hagyományos technológiával készültek és cserépkályhával látták el őket. A telepszerű lakásépítés – a lakásokban már tömbfűtéssel és beépített konyhabútorral – a 60-as években indult. Az Ybl-lakónegyed lett az első, ahol az egységesen tervezett házak közelébe már boltot, óvodát, iskolát építettek, tereket alakítottak ki. Később nőtt a házak magassága is, ekkor készültek a Deák Ferenc utcai és Széna téri 9 emeletes „öntöttházak”. 

„1974 nyarán költöztünk a Berkes lakótelepre, de ez akkor még épült. Szövetkezeti lakás volt, a férjem jelentkezett be, 40 ezer forinttal lehetett beszállni. Májusban még csak az oszlopok álltak, de augusztusban beköltöztünk, persze központi villanyvezeték és gáz még nem volt, víz is két nap múlva lett. Az alsó szobát laktuk, a földön aludtunk. A konyhában gázpalackkal főztünk. Édesapám megcsinálta a belső falakat, ajtókat és a vakolást. A fürdőszoba az emeleten volt, egy malteros deszkából állt a lépcsőkorlát” – olvasható az egyik visszaemlékezésben, míg másvalaki ezt mesélte: „1976-ban mentem férjhez, lett rögtön lakásunk a Münnich lakótelepen (ma: Tóváros). A férjemnek a Videotonban már csak a házasság hiányzott, hogy meglegyenek a pontjai a lakáshoz. 30 ezer forintot fizettünk egy leadott lakásért, azaz valaki minőségi cserével kapott másikat.”

Belépés már nem csak nyakkendőben

A hétköznapi élet témái közül nem maradhatott ki a szabadidő eltöltése sem. Ezzel kapcsolatban is többen meséltek arról, hogy rádiót hallgattak, olvastak, színházba, moziba, vidámparkba jártak (a felnőtt belépő 1 forint, a gyerek 50 fillér volt). A 60-as években jöttek divatba a házibulik, a beat zene, sorra nyíltak az ifjúsági klubok, de a kocsmákban is zajos élet folyt. Fehérváron az egyik népszerű hely az Építők „Pintér Károly” Művelődési Ház volt, amelynek az udvarán lévő pályán az Építők kosárlabdacsapata vívta a mérkőzéseit, de tekézni is lehetett. „Az épület jobb oldali szárnyában a Pingiczer féle kocsma működött, olajos padlóval, billiárddal, kártyaasztalokkal. Rajnai Lászlónak, a művelődési ház igazgatójának köszönhető, hogy a kocsmából olvasóterem lett. Ezzel a ház elindult a művelődés felé – idézte fel a megszólaló, aki 1969-től Rajnai mellett dolgozott. Visszaemlékezésében arról is mesélt, hogy a ház egész héten nyitva volt. Hétvégenként kiállításokat, író-olvasó találkozókat, színvonalas beszélgetéseket szerveztek. Aztán jöttek az ifjúsági klubokban működő helyi zenekarok, az Építőknél ez volt a Gorsium zenekar (Mikó Péter, Pajzer Gordon György és a Bikini későbbi frontembere, D. Nagy Lajos). A banda 1972-ben a Ki mit tud? tévés versenyébe is bejutott a Naplabdák című számával. A „Pintér Károlyban” jött létre a város első elitklubja is, ahová csak tagságival lehetett belépni és ahol élő zene szólt a táncos rendezvényeken. 

Nincs itt mese, Szondi SE! 

Székesfehérváron mindig is komoly sportélet folyt. Abban az időben a nagy gyáraknak mind megvoltak a maguk csapatai: a Videotonnak közel tíz szakosztálya működött – a foci mellett többek között vitorlázás, kerékpár, atlétika -, a MÁV Előre a futball-, és a kézilabdabajnokságban jeleskedett, az Építőknek sikeres kosárlabda csapata volt, a Honvéd Szondi SE kézilabdameccsein pedig több ezer ember szurkolt a „Gödörben” (a mai Ady lakópark helyén): „Nincs itt mese, Szondi SE”! De az egyesületnek sikeres birkózói is voltak. Sokan jártak a különféle sporteseményekre. Török László, rádióriporter így emlékszik vissza a MÁV focimeccseire: „Amikor a Magyar Rádió akkori kocsijával, a fekte Volgával lekanyarodtunk a főútról, rögtön tudtuk, az utolsó 300 méter lesz a legnehezebb. Egy órával a kezdés előtt már lépésben is alig lehetett haladni. Hiába volt a Vidi a város nagy csapata, a MÁV Előrét mindenki szerette és meccseire végeláthatatlan sorokban jöttek az emberek. Amikor pedig a kakasülőszerű rádió fülkében elkezdtem sorolni az összeállítást, úgy morajlott a nép, akár a manchesteri vagy a müncheni arénában.”

Táborosi Zsuzsa munkájában további érdekes témákról is szó van, amikről szintén mesélnek a megkérdezett fehérváriak. Reméljük, hogy hamarosan a kezünkbe vehetjük mindezt könyv formájában is, melynek segítségével izgalmas időutazásra indulhatunk Fehérvár aranykorába!