A Közép-Andokig szállt a lélek a Los Andinos fehérvári koncertjén (videó, galéria)

Nem sokkal a 19 órai (plusz egy pár perc, csak olyan dél-amerikai módra) kezdés előtt kellemes izgatottság járta át a csordultig megtelt termet, hiszen a közönségből mindenki tudta, hogy a Tárnok Ákos vezette, 1982-ben megalakult Los Andinos egy hétköznapi fellépés alkalmával is frenetikus atmoszférát tud teremteni, így várható volt, hogy a jubileumi koncertre valami igazán nagy durranással készülnek. Nem is kellett csalódnunk!

Amint arról korábban portálunkon is beszámoltunk, minden egy ajándékba kapott pánsíppal és a Fehérváron élő Hugo Romero Navarróval kötött barátsággal kezdődött, majd az azóta eltelt négy évtized alatt az andoki zenét játszó társaság bejárta a fél világot, utazásaik során pedig folyamatosan bővítették tudásukat a dél-amerikai Közép-Andok hegységben élő népek, falvak tanulmányozásával. E során megismerkedhettek a helyi szokásokkal, zenével, népviselettel, sőt még a hangszerkészítés fortélyaival is. Kutatómunkájukat barátjuk, Mario Godoy Aguirre ecuadori népzenekutató segítette.

De térjünk vissza a pénteki kétórás koncertre, mert az maga volt a kulturális utazás, mely során a hallgatóság a zenészek virtuóz játékának és a kivetített archív fotóknak köszönhetően Bolíviától Perun át egészen a Chimborazo és az Imbabura vulkánok vidékéig repülhetett, ez az utazás pedig olyan frissességet okozott a léleknek, melyet csakis a zene képes kiváltani! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a közönség soraiban helyet foglaló idősebb korosztály képviselői, akik a koncert elejétől a végéig együtt éltek a zene ritmusával, ezt pedig szó szerint kell érteni, hiszen amennyire ülve táncolhat egy ember, ők bizony megtették. Közvetlenül jelen sorok írója előtt. Ezt látván a fejemben pedig átkúszott az a gondolat, hogy ezek az emberek talán már fiatal koruk óta (ami egybeesik a zenekar indulásával) követik a Los Andinos munkásságát, talán éppen az ő zenéjükre táncoltak egy fesztiválon és maradtak töretlen rajongói az elmúlt negyven év során. 

A pénteki fantasztikus hangulathoz nagyban hozzájárult a zenekarvezető humort egy cseppet sem mellőző történetmesélési stílusa is, mely során megtudhattuk, hogy miként is született meg egy helytelen kiejtésnek köszönhetően egy becenév, milyen az, amikor a világ legszárazabb sivatagát elöntik a színes virágok, vagy hogy mennyire szép is az, amikor apa és fia közösen zenélnek, próbálnak odahaza, néha földhöz vágva egy-egy dobverőt.

Az est végén a közönség vastapssal jutalmazta a zenei varázslatot, nem is nagyon engedték a zenészeket megpihenni, hiszen kétszer is visszatapsolták az együttest a színpadra. Mindebből csupán egy dologra következtethetünk: a Los Andinosra és az általuk játszott andoki zenére még hosszú-hosszú éveken keresztül szükség és igény van...mondjuk legalább egy újabb 40 évig!