A színpadon önironikus cégvezető, otthon engedékeny apuka – Sághy Tamással, a Vörösmarty Színház színművészével beszélgettünk

A következő előadásod előtt egy órával beszélgetünk. Ha jól látom, kávézol. Van előadás előtti rutinod?

Kávét szoktam inni, de olyan nagyon más nincsen. A színészek általában tele vannak mindenféle kisebb-nagyobb rituáléval, de én azon vagyok, hogy nekem ne legyen ilyesmi, nem szeretem, amikor ezek határozzák meg a létezésemet. Mondjuk, arra azért mindig megkérem a Jóistent, hogy el tudjam mondani a szövegeimet, és általában van 5-10 perc előadás előtt, amikor csak „létezem”, és úgy vagyok, hogy akkor most ne zavarjon senki.

Ennyi év után van még benned izgalom színpadra lépés előtt?

Hogyne, persze. Szinte ugyanúgy, mint a legelején. Mondjuk, ha az ember felkészült, és tényleg megtanulta a szövegét, végigpróbálta tisztességgel, ráadásul ha jót is próbált, az nagy támasz. Ettől függetlenül van bennem izgalom.

A szövegfelejtés vagy egy nem várt körülmény miatt?

Leginkább a szövegfelejtés miatt, a nem várt körülmények még fel is dobnak, azokat nagyon szeretem.

Saját magad és a színészi munkád szempontjából milyennek látod az idei évadot?

Hála istennek ez is nagyon jó évad volt. Czukor Balázs Nem félünk a farkastól című előadása a két főszerepet nézve jutalomjáték a színészeknek, és azt mondhatom, nagyon jól megtaláltam a közös hangot Balázzsal, nagyon szeretem George-ot játszani, és úgy néz ki, a közönség is vevő rá. Még az évad elején be kellett ugranom a Julius Caesarba mint Brutus, ami egy nagyon jó szerep. Szikora Jánossal az évad végén megcsináltuk a Bölcs Náthán című előadást, amit szintén nagyon megszerettem. Úgyhogy tényleg szerencsésnek tartom magam, mert az évadot – minden nehézség és megvonás ellenére – eredményesnek éreztem, úgy gondolom, jól sültek el a dolgok.

A jelenlegi már a második évad, amikor műsoron van A cégvezető, s mint az tudható, a korlátozásokkal teli időszakban született az előadás. Milyen motivációk vezettek a monodráma színre viteléhez?

Aki a kavicsot elgurította, az a feleségem volt. A leálláskor mondta nekem, miután már csináltam két magas ágyást és kifestettem a szobát, hogy nem akarok-e esetleg valamit kezdeni a felszabadult energiáimmal és az időmmel a saját szakmámon belül. Rájöttem, hogy igaza van, és tényleg ki kéne használni az időt. Egy olyan anyagra volt szükségem, ami igazán érdekel, nem akartam egy szokásos verses vagy zenés estet, persze ezekkel sincs semmi gond, de valami egészen másra gondoltam. Felhívtam a színház dramaturgját, Perczel Enikőt, hogy nincs-e a tarsolyában valami olyan anyag, ami engem érdekelhetne. Mondta, hogy nincs, majd egy hét múlva felhívott, és átküldött egy szinopszist Háy János A cégvezető című regényéről, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Úgy voltam vele, nézzük meg, aztán a legrosszabb, ami történhet, hogy elolvasok egy kortárs regényt, maximum nem jön be. Elolvastam, és nagyon inspirált, teljesen magaménak éreztem a szöveget. Azt szoktam mondani, ha tudnék írni, akkor ezek 80-90 százalékban az én mondataim lennének. Túl azon, hogy A cégvezetőnek van egy magánéleti szála, van egy erős társadalomkritikai vonala is, ami tiszta tükröt tart az emberek elé. Nem ítélkezik, nem hangzik el név, párt, semmi, de tökéletes pontossággal leírja a ’80-as évektől egészen mostanáig azt a hangulatot, amiben élünk.

A közönségszám már önmagában pozitív visszajelzés, de hogyan vélekednek a nézők a cégvezető személyéről? Egy nagyon megosztó emberről beszélünk…

Volt egy előadásom lakásszínházban, amit beszélgetés követett, ahol egy hölgy gyakorlatilag ostorozta a cégvezetőt. Tulajdonképpen teljesen igaza volt. Lehet szeretni és nem szeretni, de én azt érzem – és szerintem ez Háynak nagy érdeme –, hogy az előadás nem ítélkezik a cégvezető fölött. Ez egy nagyon őszinte darab, olyan mintha a saját lelkiismeretünk megszólalna. A legnagyobb ereje az előadásnak, hogy a cégvezető nagyon őszintén látja saját magát. Nem mismásol. Az emberek hajlamosak különböző jelzőket aggatni saját magukra: az egyik ember jobb, a másik kevésbé, az egyik őszintébb, a másik nem annyira. Ahogy utólag kiderül, a cégvezető is rengeteg hibát követ el az életében, és lássuk be, ha egészen őszinték vagyunk, kisebb-nagyobb dolgokat fel tudnánk sorolni, hogy mi magunk mit követtünk el, mit tettünk vagy mit mondtunk rosszul. A cégvezető ezt őszintén megteszi, nem keres bűnbakot, nem magyarázkodik, nem próbálja felmenteni magát.

Az évad egyik ugyancsak jelentős alakítása egy beugrás volt: a korábban említett Julius Caesarban Brutus szerepében láthatott a közönség. 

Eredetileg Nagy Péter kollégám játszotta volna Brutust. Egy vasárnapi napon tudtam meg, hogy be kellene ugranom, csütörtökön pedig már házi főpróba volt, tehát nagyjából öt napom volt rá. Szövegileg talán Brutusé az egyik legnagyobb szerep, és óriási kihívás volt számomra, hogy meg tudom-e tanulni. Szerencsére sikerült. Annyiból szerencsém volt, hogy bár már egy nagyjából kialakult előadásba kellett beállnom, de még sok mindenen lehetett változtatni. Nagy kihívás volt, de ahogy alakultak az előadások, színészileg egyre komfortosabbá váltam a szerepben.

Évekig szabadúszó voltál, és egyszer azt nyilatkoztad, hogy egy kicsit „magányos farkasnak” tartod magad. Már több mint 10 éve a fehérvári társulat tagja vagy. Változott ez az érzés azóta?

Valahol egy kicsit még mindig így érzem magam, ugyanakkor imádok társulatban létezni. A fehérvári színház előtt Kecskeméten voltam úgy tag, hogy az is egy éppen alakuló társulat volt új igazgatóval, és az ország különböző szegleteiből jöttek színészek. Nagyon jó csapat alakult ki. Ezt itt is meg tudtam élni, nagyon izgalmasnak ígérkezett a szereplői gárda, a rendezők, ezért is szerződtem ide. Önmagában a társulati lét csodálatos dolog, ha az ember jó közösségben van. Egyébként jó ideig nagyon élveztem a szabadúszó létet. Izgalmas volt, hogy állandóan új helyre mentem, új emberekkel találkoztam, új impulzusok értek, de azért abba is bele lehet fáradni. Úgy érzem, mindkét állapotban meg tudtam és meg tudom találni a jót és a szépet. Nagyon örülök, hogy itt lehetek, mert Fehérváron tényleg remek a társulat.

Az évad során egy olvasópróbán említetted, hogy tíznél is több előadásban játszol párhuzamosan. Ezt a rengeteg színpadi létet mennyire nehéz összeegyeztetni a magánélettel?

Borzalmasan. Na jó, persze ez a színész magánügye, de a legtöbb néző nyilván bele sem gondol – miért is tenné –, hogy itt nem csak arról van szó, hogy az ember bepróbál egy darabot, eljátssza, és kész. Sokszor több hét eltelik egy-egy előadás között, játszunk valamit ma, aztán megint mást holnap, és aztán három hét múlva elővesszük az előzőt. A nagy szerepeknél otthon is elő kell venni, át kell nézni az aktuális szöveget, mert nem lehet csak körülbelül elmondani. Szóval otthon is van vele feladat, de ez semmiképp sem akar panaszkodás lenni. Ezek csak tények.

Talán kevesen tudják rólad, hogy apuka vagy, ráadásul négy lányt neveltek a feleségeddel. Milyen Sághy Tamás apuka „szerepben”?

Imádom őket, igyekszem mindig mellettük lenni. Amikor csak tudtam, reggel vittem őket suliba, edzésre. Sokszor volt, hogy bizonyos munkáknál, főpróbaheteken eltűntem, de ahogy volt egy kis időm, próbáltam mindig ott lenni mellettük.

Szigorú vagy inkább engedékeny szülő vagy?

Szigorúnak nem mondanám magam, sőt, szerintem elég laza apuka vagyok.

Feleséged, Román Judit szintén szakmabeli. Lányaitok közül valaki követi a pályátokat?

Érdekes módon nem, de nem is erőltettük soha. Bizonyos kor után bejöttek a színházba, megnéztek ilyen-olyan darabokban, de soha nem erőltettük. Én egy teljesen hétköznapi apuka vagyok számukra, de azt hiszem, büszkék rám. A legkisebbik lányom, aki most volt nyolcadikos, nemrég osztálykiránduláson volt. Amikor megkaptam a Fejér Megyei Hírlap közönségdíját, utána nem sokkal mentem érte a pályaudvarra, és amikor elbúcsúztunk az osztályfőnöktől, ő mondta, hogy „a lányod nagyon büszke rád”. Nekem ez olyan jó érzés volt, mert a szemembe nem mondja ám, de az osztályfőnöktől azért megtudtam, hogy mégiscsak büszke rám.