A színházcsinálás önismereti út is Ferenczy Noéminek

A Ciszterci Szent István Gimnázium folyosóján ülünk egy eldugottabb zugban, de persze szünet lévén így is szinte minden második ember ráköszön a tanárnőre, aki két óra között tudott időt szakítani a beszélgetésre. Sűrűek a hétköznapok: tanítás, készülés a tanításra, készülés a több mint tizenöt éve általa vezetett Fejér Holló Diákszínpad próbáira, készülés a verselni szerető és akaró diákokkal való foglalkozásra, és az otthoni teendőkre, a családra is kell időt hagyni. Ferenczy Noémi – akinek a fehérvári diákszínjátszás, a rendezvényekre való felkészítés érdekében végzett tevékenységét 2020-ben Polgármesteri Elismerő Emlékéremmel jutalmazta Cser-Palkovics András polgármester – ugyanis nem mellesleg háromgyermekes anya, háromunokás nagymama, akinél a magánélet, a család áll az első helyen. Utána szorosan következik azonban a hivatás, illetve a másik szerelem, a színjátszás. Aki ismeri, tudja, mennyi időt és energiát fektet be abba, hogy összefogja, terelgesse az arra fogékony középiskolás fiatalokat; aki pedig nem ismeri még, annak talán mutat majd valamit például ez a beszélgetés is.

Noémi a partiumi Szatmárnémetiből származik, az ő ifjúkori évei ott teltek, felsőfokú végzettséget pedig Kolozsváron szerzett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-német szakán. Persze, voltak rendezői ambíciói is, ám azokat a nyolcvanas években ott nem igazán tudta érvényesíteni. A Tragédiát viszont megrendezte, egészen hallatlan bátorsággal, kitartással, a „a román diktatúra legsötétebb éveiben” – fogalmazott nemrég. Erre így emlékszik:

– Sokat köszönhetek ezen a téren egykori felsős magyartanáromnak, Nagy Gyulának, aki az alkotó tevékenységet észrevette, értékelte, inspirálta. Valamint Parászka Miklósnak is, akiről nem tudom pontosan, milyen pozíciót töltött be, talán művészeti igazgató lehetett a szatmári színházban, amikor én tizenhét éves diáklányként azzal szólítottam meg a művészbejárónál, hogy itt, a nagyszínházban szeretném előadni az általam megrendezett és nyilván zseniális Tragédiát. Ő azt gondolhatta így ismeretlenül, hogy vagy nem vagyok teljesen normális, vagy politikai provokációval áll szemben, így kitért a válaszadás elől azzal, hogy menjek el a gimnáziumi KISZ-titkárhoz, és ha ő jóváhagyja, akkor beszélhetünk a dologról. A titkárnak valamiért szimpatikus voltam, mondta, hogy ő nem nagyon ért ehhez, így nem fog akadályt gördíteni elém. Úgyhogy visszamentem a titkári engedéllyel, Parászka pedig megengedte, hogy éjszaka, egy alkalommal próbáljunk. Megkaptam a színház kulcsát is. Hírverést azonban a darabnak nem csinálhattunk. Feltűnés nélkül adjuk elő, aztán tűnjünk el – ezt mondta Parászka. Elég szürreális helyzet. Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) telt házunk volt, eljöttek például a tanáraim, a szüleim is. Ők nálam többet kockáztattak a jelenlétükkel, de én ezt akkor még nem tudtam teljes súlyával felmérni. Csak azt, hogy a szüleim mérhetetlenül féltettek engem.

– Honnan volt benned ekkora bátorság?

– A fiatalság bátorsága élt bennem, illetve mindig volt egyértelmű elhivatottságom ezen a területen. Óvodás korom óta állandóan színházat csináltam, kezdetben persze színészként is. Amit elképzeltem, azt elő is adtam, magam készítettem a díszletet, a kellékeket, sok gyerek játszik ilyesmit.

Gimnazistaként már előadói esteket szerveztem, az első komolyabb egy József Attila-est volt, majd ezt Vörösmarty Csongor és Tündéje követte az osztálytársaim előadásában, az én rendezésemmel. Mivel jól együtt tudtunk működni, kitaláltam, hogy vigyük színpadra a Tragédiát, mert az kezdettől fogva nagyon foglalkoztatott. Ezt adtuk elő aztán az igazi kőszínházban.

– Azóta megrendezted már itt, a Ciszterben, a Fejér Holló tagjaival is. Elképzelhető, hogy hozzá fogsz még nyúlni ehhez a műhöz?

– Kétszer is megrendeztem, egyszer pedig az Űr színt az Atlantisz programban. Nem mondom, hogy rögeszmésen foglalkoztat, de nem untam meg mai napig. Eljátszom például a gondolattal, hogy egész estés falanszter színt rendezzek, mert úgy érzem, pontosan most történnek velünk a benne leírtak – de aztán tovatűnik ez a gondolat. Annyi minden más van még, amit megrendeznék.

– A továbbtanuláskor miért nem a rendező szakot választottad?

– Irreális volt. Arról tudtam, hogy Bukarestben, románul lehetett volna tanulni, jó pártbeágyazottság mellett, ráadásul egy Dacia árába került volna. Nálam ezek hiányoztak, és magyarul akartam folytatni a tanulmányaimat, így lényegében meg sem fogalmazódott bennem a lehetőség. A dramaturg szak egyébként ugyanúgy érdekelt volna. Persze később, Magyarországra költözve többször felmerült bennem, hogy itt pótolhatnám, ami akkor elmaradt. Ám akkor meg a családi élet tartott vissza, ennyi minden nem fért bele. Amikor a gyermekeim nagyobbak lettek, és újra feltettem magamnak a továbbtanulás kérdését, már nem éreztem a hiányát ennek a képzettségnek. Annyira kielégítővé vált az a tevékenység, amit a Ciszterben, és egyáltalán Fehérváron tudok végezni, hogy komolyan nem merült fel bennem az igény. Kilenc egyetemi év van mögöttem különböző diplomákkal, de egyik sem rendezői vagy dramaturg. Igen, a papír tényleg nincs meg, ugyanakkor folyamatosan művelem magam, és elsősorban belülről építkezem a rendezés kapcsán. Ez utóbbit nagyon fontosnak tartom az alkotó embernél. Nekem a színház az önismeret helye, és azt gondolom, hogy rajta keresztül a világ működése is megismerhető rendezőnek, szereplőnek, nézőnek egyaránt.

– Jelenleg milyen feladataid vannak a színjátszókör mellett?

– A szavalóversenyekre való készülés időszakosan köti le az energiáimat. Megjegyezném, verselőkből nem csak azok a fiatalok vannak, akik díjakat nyernek, akiknek a tehetsége a holdról is látszik. Alapvetően érzékeny, nyitott gyerekeket készítek föl arra, hogy előadjanak valamit, amivel azonosulni tudnak, ez pedig rengeteg önismereti munkát jelent, technikát is, persze. Mindenki magához képest fejlődik, és a legnagyobb sikereink sokszor nem is hangosak. Most a Kurázsi mama rendezése is leköt, aztán februártól készülni kell a színházi Atlantisz programra, amelyben a Rómeó és Júlia záró jelenetét adjuk elő a Fejér Hollóval. Készülök egy verses-zenés estre Filter címmel. Remélem, tea is lesz.

– Két előadásra is készültök a színjátszókkal: A fizikusokat Borbély Levente rendezi, a Kurázsi mamát pedig te. Előfordult már, hogy diák rendezett?

– Egész estés előadásnál még nem volt példa erre. Ám Tóth Marietta rendezett már október 23-ai iskolai műsort, tehát az öntevékenység jellemző. A rendezői ambíció ilyen formában először jelent meg, szurkolok is Leventének, aki még fiatal, tizedikes. De az én példám is mutatja, nem ez számít. Elég határozott elképzelésekkel rendelkezik, nagyon fűti a közlésvágy. Az előző évi színésztársait rendezi, akikkel jól ismerik egymást, de néhány újoncot is bevett a csapatba. Én a Kurázsi anyu (!) előadásával leginkább a végzős hollókat akarom helyzetbe hozni, ez az ő jutalomjátékuk.

– A díjátadón ezúttal te álltál a reflektorfényben a színházban. Milyen érzés volt?

– Nem szeretem a rivaldafényt. Megható volt ugyanakkor az a számtalan visszajelzés, amiket azóta kaptam, kapok. Nem is számítottam ilyen mértékű figyelemre. Nekem ugyanis mindig az a legnagyobb öröm, amikor például egy-egy előadás után egy számomra akár ismeretlen néző is párás tekintettel jön oda hozzám, és látom rajta, hogy boldog…