Tizenhét évesen rendezte meg először Az ember tragédiáját

2023.11.24. 11:30

A színházcsinálás önismereti út is Ferenczy Noéminek

Mondhatni, számára színház az egész világ, hiszen már gyerekkora óta színházat csinál. Tizenhét évesen megrendezte Erdélyben Az ember tragédiáját, felnőttként pedig, tanári hivatása mellett ugyancsak komoly helyet foglal el életében a színházcsinálás. Ferenczy Noémi a minap Pro Theatro Civitatis Albae Regalis díjat vehetett át.

Bokros Judit

Cser-Palkovics András polgármester az egyik Pro-Theatro-díjat Ferenczy Noéminek adta át a színházi évad első premierje, az Apacsok című darab előtt

Fotó: Nagy Norbert / FMH

A Ciszterci Szent István Gimnázium folyosóján ülünk egy eldugottabb zugban, de persze szünet lévén így is szinte minden második ember ráköszön a tanárnőre, aki két óra között tudott időt szakítani a beszélgetésre. Sűrűek a hétköznapok: tanítás, készülés a tanításra, készülés a több mint tizenöt éve általa vezetett Fejér Holló Diákszínpad próbáira, készülés a verselni szerető és akaró diákokkal való foglalkozásra, és az otthoni teendőkre, a családra is kell időt hagyni. Ferenczy Noémi – akinek a fehérvári diákszínjátszás, a rendezvényekre való felkészítés érdekében végzett tevékenységét 2020-ben Polgármesteri Elismerő Emlékéremmel jutalmazta Cser-Palkovics András polgármester – ugyanis nem mellesleg háromgyermekes anya, háromunokás nagymama, akinél a magánélet, a család áll az első helyen. Utána szorosan következik azonban a hivatás, illetve a másik szerelem, a színjátszás. Aki ismeri, tudja, mennyi időt és energiát fektet be abba, hogy összefogja, terelgesse az arra fogékony középiskolás fiatalokat; aki pedig nem ismeri még, annak talán mutat majd valamit például ez a beszélgetés is.

Noémi a partiumi Szatmárnémetiből származik, az ő ifjúkori évei ott teltek, felsőfokú végzettséget pedig Kolozsváron szerzett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-német szakán. Persze, voltak rendezői ambíciói is, ám azokat a nyolcvanas években ott nem igazán tudta érvényesíteni. A Tragédiát viszont megrendezte, egészen hallatlan bátorsággal, kitartással, a „a román diktatúra legsötétebb éveiben” – fogalmazott nemrég. Erre így emlékszik:

– Sokat köszönhetek ezen a téren egykori felsős magyartanáromnak, Nagy Gyulának, aki az alkotó tevékenységet észrevette, értékelte, inspirálta. Valamint Parászka Miklósnak is, akiről nem tudom pontosan, milyen pozíciót töltött be, talán művészeti igazgató lehetett a szatmári színházban, amikor én tizenhét éves diáklányként azzal szólítottam meg a művészbejárónál, hogy itt, a nagyszínházban szeretném előadni az általam megrendezett és nyilván zseniális Tragédiát. Ő azt gondolhatta így ismeretlenül, hogy vagy nem vagyok teljesen normális, vagy politikai provokációval áll szemben, így kitért a válaszadás elől azzal, hogy menjek el a gimnáziumi KISZ-titkárhoz, és ha ő jóváhagyja, akkor beszélhetünk a dologról. A titkárnak valamiért szimpatikus voltam, mondta, hogy ő nem nagyon ért ehhez, így nem fog akadályt gördíteni elém. Úgyhogy visszamentem a titkári engedéllyel, Parászka pedig megengedte, hogy éjszaka, egy alkalommal próbáljunk. Megkaptam a színház kulcsát is. Hírverést azonban a darabnak nem csinálhattunk. Feltűnés nélkül adjuk elő, aztán tűnjünk el – ezt mondta Parászka. Elég szürreális helyzet. Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) telt házunk volt, eljöttek például a tanáraim, a szüleim is. Ők nálam többet kockáztattak a jelenlétükkel, de én ezt akkor még nem tudtam teljes súlyával felmérni. Csak azt, hogy a szüleim mérhetetlenül féltettek engem.

– Honnan volt benned ekkora bátorság?

– A fiatalság bátorsága élt bennem, illetve mindig volt egyértelmű elhivatottságom ezen a területen. Óvodás korom óta állandóan színházat csináltam, kezdetben persze színészként is. Amit elképzeltem, azt elő is adtam, magam készítettem a díszletet, a kellékeket, sok gyerek játszik ilyesmit.

Gimnazistaként már előadói esteket szerveztem, az első komolyabb egy József Attila-est volt, majd ezt Vörösmarty Csongor és Tündéje követte az osztálytársaim előadásában, az én rendezésemmel. Mivel jól együtt tudtunk működni, kitaláltam, hogy vigyük színpadra a Tragédiát, mert az kezdettől fogva nagyon foglalkoztatott. Ezt adtuk elő aztán az igazi kőszínházban.

– Azóta megrendezted már itt, a Ciszterben, a Fejér Holló tagjaival is. Elképzelhető, hogy hozzá fogsz még nyúlni ehhez a műhöz?

– Kétszer is megrendeztem, egyszer pedig az Űr színt az Atlantisz programban. Nem mondom, hogy rögeszmésen foglalkoztat, de nem untam meg mai napig. Eljátszom például a gondolattal, hogy egész estés falanszter színt rendezzek, mert úgy érzem, pontosan most történnek velünk a benne leírtak – de aztán tovatűnik ez a gondolat. Annyi minden más van még, amit megrendeznék.

– A továbbtanuláskor miért nem a rendező szakot választottad?

– Irreális volt. Arról tudtam, hogy Bukarestben, románul lehetett volna tanulni, jó pártbeágyazottság mellett, ráadásul egy Dacia árába került volna. Nálam ezek hiányoztak, és magyarul akartam folytatni a tanulmányaimat, így lényegében meg sem fogalmazódott bennem a lehetőség. A dramaturg szak egyébként ugyanúgy érdekelt volna. Persze később, Magyarországra költözve többször felmerült bennem, hogy itt pótolhatnám, ami akkor elmaradt. Ám akkor meg a családi élet tartott vissza, ennyi minden nem fért bele. Amikor a gyermekeim nagyobbak lettek, és újra feltettem magamnak a továbbtanulás kérdését, már nem éreztem a hiányát ennek a képzettségnek. Annyira kielégítővé vált az a tevékenység, amit a Ciszterben, és egyáltalán Fehérváron tudok végezni, hogy komolyan nem merült fel bennem az igény. Kilenc egyetemi év van mögöttem különböző diplomákkal, de egyik sem rendezői vagy dramaturg. Igen, a papír tényleg nincs meg, ugyanakkor folyamatosan művelem magam, és elsősorban belülről építkezem a rendezés kapcsán. Ez utóbbit nagyon fontosnak tartom az alkotó embernél. Nekem a színház az önismeret helye, és azt gondolom, hogy rajta keresztül a világ működése is megismerhető rendezőnek, szereplőnek, nézőnek egyaránt.

– Jelenleg milyen feladataid vannak a színjátszókör mellett?

– A szavalóversenyekre való készülés időszakosan köti le az energiáimat. Megjegyezném, verselőkből nem csak azok a fiatalok vannak, akik díjakat nyernek, akiknek a tehetsége a holdról is látszik. Alapvetően érzékeny, nyitott gyerekeket készítek föl arra, hogy előadjanak valamit, amivel azonosulni tudnak, ez pedig rengeteg önismereti munkát jelent, technikát is, persze. Mindenki magához képest fejlődik, és a legnagyobb sikereink sokszor nem is hangosak. Most a Kurázsi mama rendezése is leköt, aztán februártól készülni kell a színházi Atlantisz programra, amelyben a Rómeó és Júlia záró jelenetét adjuk elő a Fejér Hollóval. Készülök egy verses-zenés estre Filter címmel. Remélem, tea is lesz.

– Két előadásra is készültök a színjátszókkal: A fizikusokat Borbély Levente rendezi, a Kurázsi mamát pedig te. Előfordult már, hogy diák rendezett?

– Egész estés előadásnál még nem volt példa erre. Ám Tóth Marietta rendezett már október 23-ai iskolai műsort, tehát az öntevékenység jellemző. A rendezői ambíció ilyen formában először jelent meg, szurkolok is Leventének, aki még fiatal, tizedikes. De az én példám is mutatja, nem ez számít. Elég határozott elképzelésekkel rendelkezik, nagyon fűti a közlésvágy. Az előző évi színésztársait rendezi, akikkel jól ismerik egymást, de néhány újoncot is bevett a csapatba. Én a Kurázsi anyu (!) előadásával leginkább a végzős hollókat akarom helyzetbe hozni, ez az ő jutalomjátékuk.

– A díjátadón ezúttal te álltál a reflektorfényben a színházban. Milyen érzés volt?

– Nem szeretem a rivaldafényt. Megható volt ugyanakkor az a számtalan visszajelzés, amiket azóta kaptam, kapok. Nem is számítottam ilyen mértékű figyelemre. Nekem ugyanis mindig az a legnagyobb öröm, amikor például egy-egy előadás után egy számomra akár ismeretlen néző is párás tekintettel jön oda hozzám, és látom rajta, hogy boldog…

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában