Székelyhidi Zsolt és Zsille Gábor alkotóként és barátként is kapcsolódik egymáshoz

Vajon mi köti össze a két Budapesten élő alkotót, miért éppen ők ketten voltak a vendégei a Krisztus Király Plébánia Közösségi Házba szervezett rendezvénysorozat estjének?

Mindez hamar kiderült a házigazda Bakonyi István irodalomtörténész kérdésére válaszolva, de csak azután, hogy Székelyhidi Zsolt zongorajátéka megadta a könnyed, ugyanakkor tartalmas rendezvény alaphangulatát.

A választ a lengyel irodalomban igencsak járatos, műfordítóként és költőként egyaránt ismert, a Magyar Napló folyóirathoz és könyvkiadóhoz kötődő Zsille Gábor adta meg. Elmesélte: ő és Székelyhidi Zsolt a Parnasszus című folyóiratnál ismerkedtek meg, amelynek Gábor olvasószerkesztője, Zsolt pedig a Parnasszus Könyvek tervezőjeként és tördelőjeként dolgozik. Ugyanakkor a Corvina Kiadó műszaki vezetője, emellett pedig fotográfus és költő is.

Ráadásul Zsille hozzátette: miután Bakonyi felkérte, arra gondolt, hogy a Zsolt utcai rendezvényre mégiscsak egy Zsoltot kellene meghívnia – így esett a választása barátjára és alkotótársára… Aki pedig imígyen reagált a megismerkedés felidézésére: „Én is akkortájt ismertelek meg, amikor te engem.”

Ilyesmi hangulatban telt tehát az este, amelyet Zsille Gábor még több, híres emberről szóló, megnevettető anekdotával is feldobott (hozzátéve, hogy nagyon szereti a humoros kis történeteket, sokat lehet belőlük tanulni), így szóba került például Bella István költő, a színész Benedek Miklós vagy Füst Milán író. Aztán többször fölmerült 1956 és annak hatása történelmünkre, a későbbi generációk sorsára. Zsille Gábor alkotói pályája kapcsán például felolvasta a „Ha nincs ötvenhat” című verset, amelyért 2006-ban az Év verse-elismerést is megkapta itt, Székesfehérváron, a Vörösmarty Társaságtól. A történetéről elmondta: anyai nagyapja 1956-ban nem igazán úriember módjára itt hagyta családját – feleségét és lányát –, és a zöldhatáron megszökött, végül az USA-ban telepedett le, ott halt meg. A költő sosem találkozott a nagyapával, nem is tud róla semmit, így azokról a dédszüleiről sem. Ugyanakkor nem neheztel ezért a nagypapára, mert így magyarnak születhetett, ráadásul az ő örökségének köszönhetően tudott kiköltözni négy évre Krakkóba, ahol polonista lett. Beleásta magát a lengyel irodalomba, megtanulta rendesen a nyelvet, megismerte az összes jelentős költőt, köztük a kortársakkal még találkozott is – szóval remekül alakult a sorsa. Műfordítói tevékenysége során eddig huszonnégy kötete jelent meg, tavaly például Feliks Netz-versekkel. Ebből az est vége felé fel is olvasott egy remek, magyar vonatkozású szöveget.

A „multiartisztikusnak” nevezett Székelyhidi Zsolt - aki már tízéves korában elkezdett érdeklődni az írás iránt, majd dráma tagozatos középiskola következett – Parnasszus írótáborokba járt, tagja volt a Spanyolnátha művészeti folyóirat csapatának, majd jöttek a tervezések, tördelések a kiadóknak. Illetve a fotózás, amelyet nagyon elkötelezetten művel. Olyannyira, hogy öt éve ő készíti „Az év versei” antológiába bekerülő költők portréfotóját.

A legutóbbi verseskötete „Jelenések” címmel látott napvilágot, és hűen őrzi a betöltött 50. év lenyomatát. Amolyan szintézis ez a könyv, biblikus keretben, mert megírásakor a költő az Újszövetséget olvasta, és eközben összeért benne sok minden, amit addig tapasztalt életében. A transzcendensen túl a család és az anya összetartó ereje a legérvényesebb olvasata – világított rá Zsolt. Most készül az újabb kötet, amely várhatóan jövőre jelenik meg. Ebben azonban el akar szakadni a „Jelenések”-ben megismert hangtól, mert nem szeretné ismételni magát. Ezúttal az emberi sorsokat helyezi majd a középpontba.

Az estet a kezdéshez hasonlóan zongoraszó zárta Székelyhidi Zsoltnak köszönhetően, így a versek mellé zenei élményt is kaptunk.