Beszélgetés Dániel Andrással a sorozatról, a fontos cetlikről, a tudományos megközelítésről

A „kuflizás” bizony akár teljes családi elfoglaltság is lehet. A furcsa, egyszerre vicces és bölcs lények iránt ugyanis nem csupán a gyerekek érdeklődnek (3-6 éves korig, ahogyan az a kötetek borítóján szerepel), hanem gyakorlatilag bármelyik korosztály a szívébe zárhatja őket. A sajátos, abszurd humorral megírt történetek a felnőtteknek egészen egyszerűen jólesnek egy zsibbasztó nap után (hiszen legszívesebben magunk is az elhagyatott réten heverésznénk), a fiatalabbak, a gyerekek pedig az aranyos figurákat, a részletes rajzokat, a vicces stílust értékelhetik. 

Dániel András író, illusztrátor volt már az Év Gyerekkönyv Írója 2021-ben „A Kuflik és az elveszett folt” című könyvéért, de jutalmazták más munkáiért is bőven. Azt azért sosem gondolta volna, hogy a kuflikat egyszer irodalmi konferencián fogják elemezni, de ez történt. Tavaly Balatonfüreden a Tempevölgy folyóirat szervezett egynapos rendezvényt, amelyen maga az író is részt vett, egyebek mellett ilyen megközelítést meghallgatva, hogy „(…) identitáskeresés a kufliverzumban”.

 – Milyen érzés volt ott ülni és látni, hallani, milyen tudományos módon közelítenek az általad megteremtett lényekhez, az azóta kialakult kufliverzumhoz?
Egyszerre volt megtisztelő és mulatságos, abban az értelemben, hogy mennyire komolyan veszik ezt az alapvetően humoros sorozatot. Hogy olyan szempontok szerint vizsgálják a történeteket, amelyek nekem mint szerzőnek nyilván egyáltalán nem jutottak az eszembe. Pszichológiai, mediális, irodalomelméleti oldalról közelítettek a szövegekhez meg a képekhez, és számomra nagyon izgalmas volt hallgatni, miket fedeztek fel bennük ezekből a sajátos nézőpontokból. A Tempevölgy folyóirat június végi számában, külön rovatban jelennek majd meg azok a tanulmányok, amelyek az őszi konferencián nem hangzottak el. És hát jövőre nyilván már egyhetes nemzetközi konferencia lesz a kuflikról (tette hozzá András viccelődve – a szerk). 

– A kuflik abszolút kortalan mesesorozat – mit tapasztalsz, felnőttek is mennek az író-olvasó találkozókra csak a maguk kedvéért, vagy inkább gyerekek és az őket kísérő felnőttek vannak?
Gyerekekkel sokkal többet találkozom, mert jellemzően könyvtárak hívnak meg, amelyek iskolai csoportokat szerveznek az alkalmakra. Ilyenkor nincsenek ott a szülők, velük az olyan családi programokon találkozom, mint például a székesfehérvári. Örömmel tapasztalom, hogy általában a felnőttek is szeretik ezt a világot, a mesék humorát, és tudnak azonosulni a kuflikkal. Szándékos is volt ez a részemről, amikor elkezdtem a mesesorozatot. De csak reméltem, hogy több korosztályhoz is eljutok. A gyerekkönyveket jellemzően felnőttek olvassák fel a gyerekeknek, így befogadóként velük is számolni kell, szerettem volna, ha ők is jól szórakoznak mesélés közben.

 – Hogyan zajlik egy-egy foglalkozás?  Azt láttam, hogy az elején általában bemutatod a kuflikat, a láthatatlan rétet.
Mindig igyekszem változtatni a foglalkozás menetén, azon például, hogy mit vetítek vagy olvasok fel. Az időtől és a közönség összetételétől is függ, hogy mit adok elő, de felolvasni mindig nagyon szeretek. Szerencsére úgy tűnik, jól le tudom kötni a gyerekeket. 

– Eddig kereken húsz mesekönyv jelent meg, két-két történettel. Hogyan alakulnak ezek a fejedben, és mikorra várható az újabb kufli sztori?
Több történet van most a fiókban, szóval nem kell aggódnom a következő egy-két kötet miatt. Először mindig a szöveget írom meg, aztán jön a rajzolás. A legutolsó könyv a „Kiránduló kuflik” volt, de most én is kirándulok egy kicsit, aztán ha visszatérek az elhagyatott rétre, akkor folytatom a munkát. 

– Úgy tudom, általában van nálad egy füzet és egy tolltartó, hogy ha valami útközben vagy adott helyszínen eszedbe jut, akkor le tudd jegyezni. Ez így van? (Így volt, a fekete tolltartót volt szerencsém látni is, és Dániel András ebből vette elő a dedikáláshoz szükséges tollat – a szerk.)
Ebbe a füzetbe inkább az ötleteket jegyzem le, a szövegeket laptopon írom. Vázlatokat szoktam még firkálgatni bele, ha úgy adódik. De a fejemben is folyamatosan pörögnek a különféle feladatok, ötletek, akkor is, ha éppen látszólag nem foglalkozom velük. Aztán egyszer csak a „semmiből” jön egy megoldás az adott problémára, témára – hiszen nem tudatosan már régóta dolgoztam rajta. Otthon kezembe akadó cetlikre szoktam jegyzeteket készíteni, ezek fontosak, mert kevés annál rosszabb érzés van, mint amikor az ember tudja, hogy kitalált valami jót, aztán hirtelen el is felejtette. 

– A kuflik sikere kétségtelen, de van több remek, díjazott könyved, például a „Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)”, „A nyúlformájú kutya” vagy a „Smorc Angéla nem akar legóba lépni” című. Ezek közül melyik áll a szívedhez a legközelebb, és melyiket szeretik még az olvasók kiemelkedően?
Ha a népszerűséget vesszük alapul, akkor a kuflik mellett a „Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)”, valamint egy korábbi képeskönyvem, a „Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?)” nevezhető a legnek. A saját kedvencem „A nyúlformájú kutya”, amely egy, inkább kamaszoknak szóló képeskönyv, és a „Jaj, ne már! – mondta a hal” című regényem, amelyik 2022-ben jelent meg. 

– Az öröm mellett nem nyomaszt-e néha ez a kufliverzum, vagyis az, hogy leginkább ők jutnak a közönség, az olvasó eszébe Dániel Andrásról?
Ez a siker kettős arca.  Egyrészt jó, hogy ennyire sokan szeretik a kuflikat, másrészt valóban rávetik egy kicsit az árnyékukat minden másra, amit csinálok. Ez azonban természetes. Én magamban úgy tekintek az eddigi húsz kuflikötetre, mint egy dologra a sok másféle munkám között. Mint amilyen legutóbb a Somogyi Tamás által rendezett „Megették az ovit” című bábelőadás szövegkönyve volt, amit a szombathelyi Mesebolt Bábszínház számára írtam. Izgalmas kaland volt, mert sok más mellett nagyon érdekel a színház is. A jövőben szívesen dolgoznék még hasonló munkán, ha adódna rá alkalom.