Székesfehérvári és más emlékek a megújult imaházban

A Baptista Szeretetszolgálatot huszonnyolc évvel ezelőtt a koronázó városban jegyezték be, a szervezet székesfehérvári, Fejér vármegyei gyökerekkel kezdte meg tevékenységét. A 2022 nyarán elhunyt Szenczy Sándor megtérése után a kápolnásnyéki református lelkipásztorhoz kopogtatott be hitbéli útmutatást keresve, aztán Velencén épített imaházat, alapított gyülekezetet és segélyszervezetet, majd úgy döntött, hogy Pákozdon legyen az időközben az egyik legnagyobb magyarországi karitatív szervezetté növekedett szeretetszolgálat logisztikai központja. Hogyan vált mindez lehetségessé? Honnan merítette az erőt és az elszántságot? Milyen volt egy ennyire elhívatott emberrel együtt élni és gyerekeket nevelni? Egyebek mellett erről beszélget vele ma 18 órakor a székesfehérvári baptista imaházban barátja és munkatársa, a Baptista Szeretetszolgálat hitéleti főigazgatója, Révész Szilvia. Aki „Lépj ki a csónakból!” címmel könyvet írt Szenczy Sándorról.

– A könyv számára tizennégyen idézték fel Sándor tevékenységének különböző mozzanatait. Nem annyira én, sokkal inkább Isten írta ezeket a történeteket Sándor életén keresztül, hiszen ő volt mindennek a szíve és a fókusza – mondta egy korábbi, velencei könyvbemutató alkalmával Révész Szilvia. – Sándor annak idején eladta a budapesti lakását és abból templomot kezdett építeni Velencén, persze a pénz csak az alagsorra volt elég. De hitte, hogy Isten vezeti. Aztán megépült a fal és a tető, mert Isten gondoskodott róla, hogy mindig legyen valaki, aki támogatja. Eközben elkezdte a segítő munkát először a balkáni háború idején, és kialakult a segélyszervezet. Sándornak mindig nagy álmai voltak, de nem gondoltuk volna, hogy a Baptista Szeretetszolgálat akkorára nő, hogy sok száz munkatárs harmincezer ellátottról gondoskodik naponta, miután a világ sok tucat országában tudott segíteni az eltelt évek során.

Szenczy Sándor háborúk, természeti katasztrófák helyszínére utazva mindig megnyugtatta a gyermekeit: „Apa mindig hazajön!”

– Akkor is ezt mondta, amikor tudta, egyáltalán nem biztos, hogy ez úgy is lesz – idézte fel egy alkalommal ezeket a pillanatokat felesége, Katalin, aki ma az Egyesült Államokban él. – De bizonyos volt benne, az élete Isten kezében van és mindig bízott abban, hogy még tartogat számára feladatot. Isten volt az, aki erőt adott, bátorított minket és tudtuk, mindig számíthatunk rá. Amikor megbetegedett, az orvosok azt mondták, lehet, hogy csak néhány napja, hete, legfeljebb egy hónapja van hátra a földi világban, aztán ők sem értették, mi történt ezek után. Az isteni kegyelem még három és fél évet adott nekünk, ami azért sok nehézséget, szolgálatot jelentett az egész család számára, de Sándor megláthatta még a két kisunokáját. És ez is csodának számított.