Bátran továbbmenni - Demeter Zsófia történész munkásságának mérföldköveiről, további terveiről

Milyen érzésekkel érkezett férje utolsó kötetének bemutatójára? Lukács László nem egészen egy éve távozott közülünk, itt hagyva egy majdnem kész, kötetbe rendezendő munkát, s még mesélték, hogy a halálos ágyán is gondoskodni akart a sorsáról.

– Nagyon nehezen jöttem ide, hiszen még máig fel nem foghatom, ami történt… De nagyon megható volt az ünnepség, és nagyon vidámra sikerült a köszöntés is, de azt gondolom, az igazi értéke az volt, hogy Lacinak az utolsó írásai könyvbe rendezve megjelenhettek. Mert azért ötszáz oldalnyi papír önmagában még nem könyv. Én így vettem át, amikor ő elment, s bár addigra szinte mindent elintézett, de úgy, hogy majd ő folytatja is. Ám sajnos úgy alakult, hogy végül is ez lett az utolsó munkája.

Így kapott tragikus plusz tartalmi jelentést a könyv címe is, melyet még Lukács László adott meg: „Néprajzi forgácsok a kései szüretből”.

– A címe ellen egyébként mindig hadakoztam. Azért hadakoztam, mert a forgács és a kései szüret így is, úgy is értelmezhető, és amíg módomban volt ez ellen küzdeni, addig azt mondtam, hogy ez nem méltó, ezt nem szabad. Végül ennek hatására írta meg ő a bevezetőt, ahol elmagyarázza, hogy miért az a cím, ami. Az volt a fő érvem a cím ellen – borzasztó kimondani is –, hogy úgy hangzik, mint egy végrendelet. És végül az lett.

Az eredeti terv az volt, hogy az ötvenedik, jubileumi évfordulón együtt ünnepelnek?

– A könyv készen volt már korábban, és 2022-ben arról volt szó, hogy sikerül kiadni, de sok minden közbejött. Ekkor a polgármester úr és Laci arról beszélgettek, hogy majd a munkásságunk 50 éves évfordulójára kiadjuk. Egy napon léptünk be ugyanis a múzeumba Lacival – azzal a bizonyos tojáshéjjal együtt –, ennek a megünneplését terveztük közösen, természetesen még viruló egészségben. Mostanra mondhatjuk ugyanis el – most már csak magam –, hogy ez alatt az 50 év alatt sikerült megtanulni a szakmát. Ebben az 50 évben azonban volt egy fontos, döntő körülmény, amely számomra mérföldkőnek számított, s amit az ünnepségen Bányai Balázs történész is kiemelt: amikor a Kodolányi János Főiskolán kezdtem dolgozni, ahol egyetemes történelmet tanítottam. Merthogy a múzeumban a szakmának ennél lényegesen szűkebb szeletét műveltem: magyar helytörténettel foglalkoztam. Kitekintve ebből a kis keretből, nagyon érdekes volt azt nézni, hogy a világ történései hogyan mozdítják meg az egészet, és az egész hogyan hat vissza a kis, helyi eseményekre. Olyan elképesztő összefüggések vannak, amiket törvényszerűen csak sokkal később, tehát a szakma bizonyos birtoklása alapján tud az ember megfogalmazni. Erre csak egy példát hadd hozzak Fehérvárról: a város történetében óriási dolog volt a fennállásának ezredik évét ünneplő millenniumi év, 1972. Óriási terveket dédelgetett a város, hogy mik épülnek majd meg. Azok a tervek, amelyeket még ’72-re előkészítettek, meg is épültek. De amit ’73-ban készítettek elő, már egyáltalán nem. S hogy miért nem? A világtörténelemből vezethető le, hogy az olajválság miatt – olyan evidensen kapcsolódik össze, és látható, hogy szinte heteken belül kihat egy nemzetközi esemény a helytörténetre. Ezért is volt mérföldkő számomra ez a kitekintés. Így jöttem rá, hogy bele kell verni az orrom az egyetemes történelembe, ki kellett nézni Fehérvárról, Fejér megyéből, ki kellett nézni az agráriumból – hiszen én agrártörténész lennék – ahhoz, hogy bizonyos összefüggéseket felfedezzen az ember.

Most akkor hadd éljek ezzel a párhuzammal: a saját életére rá tud-e nézni így kívülről? Miután Lukács Lászlóval ötven évig gyakorlatilag kéz a kézben alakították azt a gazdag életutat, amit megéltek, ám nincs egy éve, hogy ezt egyedül kell továbbvinnie…

– Először az utolsó félmondatba kapcsolódnék. Feldolgozhatatlan az, ami történt… De hát, mint tudjuk, a határ­idők múzsaként szolgálnak, és átsegítenek. Például ennek a könyvnek a szerkesztése és nyomdai munkálatainak a nyomon követése átsegítettek azon, hogy „Te jó ég, nem tudok tíz percre sem koncentrálni a munkámra!” Aztán ebből a tíz percből lassan fél óra lett. Kapálni tudtam ugyan három órán keresztül is, de a témámmal foglalkozni, a számítógép kinyitásától kezdve a bezárásáig fél órát eltölteni a feladattal, már nehezen ment. De muszáj volt, mert sietni kellett, naprakészen, hatszor elolvasni, javítani, tördelni, képet szerkeszteni stb., aki csinált már ilyet, tudja, milyen feszített munkatempó ez. Ráadásul amikor nem a saját munkáját kezeli az ember, az elég félelmetes dolog! Mostanra azért úgy érzem, visszarázódom, már elég jól tudok teljesíteni, jobban megy, mint a kapálás… Jó dolog, és nagyon-nagyon tudok neki örülni, hogy tényleg órákat tudok már elmélyülten foglalkozni valamivel.

Mik a további tervek, min dolgozik most?

– Egy nagyon érdekes munkába fogtam, uradalmakkal foglalkozom, hiszen ez a fő profilom: XIX. századi uradalmakkal ugyanis foglalkoztam többel is. Azt gondoltam magamról nagy bátran, hogy akkor én ezekhez értek. És akkor jött József nádor alcsúti központú uradalma, amiről nagyon keveset tudunk, mert az iratanyaga megsemmisült. Pedig ez egy nagyon széles uradalmi hálózat legnevesebb darabja volt kastéllyal, park­kal, hatalmas értékekkel, de alig tudunk róla valamit. Mégis, azt gondolom, József nádorról sokkal többet kellene tudnunk, aki egyébként uradalomszervező zseni volt, számos, a király családjához, sőt utódaihoz is tartozó uradalmi hálózatot fejlesztett fel, amelyeket aztán Trianon részben megsemmisített, határokon kívülre kerültek. Arra gondoltam tehát szemtelenül, hogy a mozaikdarabkákból, amelyeket a XIX. századi szakmai irodalomból tudhatunk, megrajzolom József nádor uradalmi munkásságát. Ez a feladat foglalja tehát most le az időmet, ebben merülök el, amennyire csak lehet.