Simek István sorsokat, hősöket, nagy tetteket idéz

– Hány évnyi kutatás áll az előadása mögött?

– Úgy huszonöt, harminc évig kerestem, gyűjtöttem az adatokat. Miközben a kilencvenes években a helyi televízió műsorait készítettem, elkezdtem komolyabban feldolgozni a település múltját, történelmét. Amúgy nálunk családi körben az ilyesmi mindig téma volt, mert sokat dolgoztunk a határban, és közben adta magát a lehetőség, hogy szót váltsunk és beszélgessünk a régmúlt időkről. Ez hagyománnyá vált a családunkban, számomra így kezdődött ez a tevékenység.

– Több személyről beszélt hallgatósága előtt. A szívéhez ki áll a legközelebb?

– Nehéz a választás, hiszen mindegyikőjük egyedit hozott létre, Csernye történetének meghatározó, rendkívüli személye volt, ha használhatok nagy szavakat. A Tizekker famíliához családi kötelék fűz, a falu újratelepítőjéről, Raksányi Mátyásról pedig mindig külön figyelemmel szólok, ő méltatlanul lett elfelejtve. Igyekeztem tenni ez ellen, már tíz évvel ezelőtt, Bakonycsernye újratelepítésének 290. évfordulója alkalmából állítottam a nevével egy táblát az emlékparkban, amit 2011-ben hoztam létre. Raksányi Mátyás öccse evangélikus lelkészként tevékenykedett Öskün, és 1724-ben bemutatta őt a várpalotai Zichy grófnak, akinek szimpatikusnak mutatkozott és megbízta Csernye újratelepítésével. De mivel Raksányinak nem csak az öccse volt lelkészként evangélikus, hanem ő is ezt vallást gyakorolta, evangélikusokat hívott a területre. Márpedig a vallás annak idején meghatározó jelentőségűnek számított az emberek és a családok életében. Az uraságok elvárták, hogy a náluk dolgozó jobbágyok és zsellérek az ő vallásukat gyakorolják, ezért nagyon sokan olyan helyet kerestek, ahol megőrizhették a saját hitüket. Tódult ide a nép. 

– Gyönyörű ez a táj itt a Bakonyban. Ez is nyomós ok lehetett?

– Valóban szép a vidék, de út az bizony nem vezetett ide. Először kilenc jobbággyal kötött szerződést a palotai gróf, majd körülbelül 25 év múlva négyszázötven, ötszáz fős lett a település. Ez még a mai világban is jelentős népességgyarapodásnak számítana, de ezzel még nem volt vége. Újabb 25 év után már 2300 lélek lakott itt, ami szenzációt jelentett. Az 1829-es adatok szerint 2900-an éltek Csernyén, többen, mint Zircen, vagy Móron.

– Miből éltek a családok?

– Az erdő volt a mindenük. Hegyi Imre, az Észak-Kelet Bakony kutatója írt erről nagyon szépen: teljes önellátásra rendezkedtek be, és ezt nagyon praktikusan élték meg, hiszen a szerszámok készítésétől kezdve mindenben magukra voltak utalva. Aztán jött egy olyan időszak, amely már túlnépesedésnek számított, ám a folyamat ellensúlyozásaként nagyon sokan kivándoroltak Amerikába. És ennek kapcsán már egy másik családról kell, hogy beszéljek: a feleségem nagyszüleiről, Kadlecsik Máriáról és Tizekker Mihályról. Bármilyen hihetetlen, mindketten bakonycsernyeiek voltak, mégis Amerikában ismerkedtek meg és New Yorkban kötöttek egymással házasságot 1906-ban. Birtokomban van a házasságlevelük. 

A nagypapa – én is így nevezem őt, azt hiszem, ez természetes egy családban – munkavezetőként dolgozott a nagy amerikai vasúti építkezéseknél, a nagymama pedig naponta főzte az ebédet a munkásoknak. Már 1907-ben gáztűzhelyen!

– Aztán mégis hazajöttek. Vajon miért döntöttek így?

– Villanyuk és telefonjuk volt, jól gyarapodtak, megbecsülték őket, de hazahozta őket a honvágy. Az Osztrák-Magyar Monarchia honosító pecsétje látható az amerikai házassági okmányukon, amivel elismerték, hogy az esküvő Magyarországon is érvényes. Pedig mondta nagyapának az amerikai munkahelyen a főnöke, hogy ne jöjjenek, mert Európában nagy háború lesz, ám ők nem bírtak a szívükkel és mégis a hazatérés mellett döntöttek. Rövidesen el is vitték a nagypapát katonának. Az orosz frontra került, hadifogságba esett és Szibériában raboskodott. Európa felé nem tudtak megszökni, de nagypapa értett egy kicsit a mozdonyokhoz, és a többiekkel összefogva loptak egyet. Addig jutottak vele Kína felé, ameddig a sín vezetett. Érdekesség, hogy egy tolnai idős orvos tizenöt évvel ezelőtt a Magyar Nemzet című újságnak elbeszélte az édesapja szökését: egy az egyben ezt az utat írta le. Hat évig tartott, mire hazajutottak és folytathatták itthoni, magyarországi életüket.

– Hasonlóképpen regénybe illő a vonatrablás története is, amely egy másik csernyei családhoz fűződik. Mi történt akkor?

– Cseplák János 1910-ben evangélikus tanítóként került a faluba, de jött a háború, bevonult ő is. Az első naptól az utolsóig szolgált, hadnagyi rendfokozatig küzdötte fel magát. Vácott állomásoztak 1918 novemberében, amikor egy nap riadót fújtak a laktanyában. Mi volt az ok? Közölték velük, katonai segítségre van szükség, mert telefonáltak az érsekújvári vasútállomásról, hogy egy Illava nevű városban – a Nagy Háború idején ott vár és várbörtön volt – kitörtek a fegyencek, birtokba vettek egy vonatszerelvényt és közelednek Váchoz. Állítólag azt tervezték, hogy kiszabadítják a váci rabokat és együtt kifosztják Budapestet. Cseplák János a katonáival a lefegyverzésükben vett részt. Az alakulatát úgy hívták, hogy „reflektorosok”: kevesen tudják, hogy ilyen feladattal is küzdöttek magyar katonák a világháborúban. Bevilágították az érkező szerelvényt, a rabok kilőttek a vonatból, tűzpárbaj alakult ki, sokan meghaltak. Cseplák Jánosnak, mint rangidős tisztnek az volt a feladata, hogy a körülbelül kétszáz életben maradt foglyot bekísérje a váci börtönbe és átadja őket a börtönparancsnokságnak. A történtek után a váci börtön parancsnoka gyakran meglátogatta Cseplák Jánost Bakonycsernyén, baráti kapcsolatot tartottak fent egymással.

– Egy másik híres bakonycsernyei katona a második világháború idején vadászrepülőként szolgált a legendás Puma században. Róla mit sikerült kiderítenie? Én egy kicsit utána néztem a történetének és annyit olvastam róla, hogy tizennégy légi győzelmet aratott.

– Lehetett az húsz is… Akkoriban az volt a táncrend, hogy bizonyítani kellett a lelövéseket, és a háború utolsó szakaszában már nem lehetett pontosan adminisztrálni a légi győzelmeket. A vadászok harc közben Munkácstól folyamatosan települtek nyugat felé, a németországi Passaunál égették el az utolsó repülőgépeiket, hogy azok ne kerülhessenek ellenséges kézbe. Kálmán Pista – Pubinak becézték – édesapja kántortanító volt, a fiú nagyon jól síelt. A budapesti mezőgazdasági iskolába, gazdatisztképzőbe jártak Dezső öccsével, és akkoriban a Sváb hegyen laktak. Abban az időben minden évben leesett minimum 30-40 centiméternyi hó és ők mindenkit legyőztek síugrásban, futásban, lesiklásban, nagy hírnevet szereztek maguknak és az iskolájuknak. István lett a leghíresebb a családban, aki nem volt hivatásos katona, mégis nagyon sikeres pilóta vált belőle. Sajnos a háború végén menekülnie kellett, majd miután hazatért, a kommunisták bebörtönözték. Lepedőket kötöztek össze, úgy ereszkedtek le az ÁVH börtönének ablakából. Hazaszökött Bakonycsernyére, és a sógora tanyáján bújt el. A sógor aztán megrakott egy szekeret szénával, a Kálmán Pubit alája fektette és elvitte az osztrák határhoz. István Ausztriából Olaszországba, Chilébe, onnan Kanadába majd az Egyesült Államokba jutott, ott élt egészen haláláig. Van róla is egy fényképem, amikor még boldogok voltak a hatvanas évek közepén. De aztán a fia, akire mindig nagy büszkeséggel tekintett, 1970-ben, 18 évesen meghalt vérrákban, és ez lelkilek teljesen összetörte. Kálmán István 1995-ben halt meg, bakonycsernyei szülőházán, 2008-ban felavattunk egy emléktáblát a tiszteletére.