Az utolsó lovas a nyári olimpián: Sós Attila kétszer vett részt a játékokon

A közelmúltban jelent meg egy kiadvány Győr Béla gondozásában, Magyar lovasok az olimpiai játékokon címmel, amelyben részletesen foglalkoznak Sós Attila pályafutásával. Az immár edzőként dolgozó sportember nézi a könyvet, a hátlapot, mosolyogva jegyzi meg. „Atlanta, az egyik vízbe ugrás, Zsizsik nevű lovammal. Enyingi kanca, 12 évig lovagoltam. A Határőrségnek volt szerződése az Enyingi ÁG-val, majd Zrt.-vel, megvettük tőlük a lovakat, Kiskunhalason lovagoltuk őket, amikor a patások sportpályafutása befejeződött, visszakerültek tenyésztésre a ménesbe. Miután két olimpián vettünk részt közösen, Zsizsik volt az egyik kedvenc lovam, nagyon sokat köszönhetek neki. Többször meglátogattam Sáripusztán, ahol nevelkedett, valamint utolsó éveit töltötte. Négy-öt csikót még adott a magyar lovassportnak. Nehezen kezelhető ló volt, öntörvényű, altatva patkoltuk a hátsó lábára. Hét éve pusztult el.

- Néhány szót önről is. Négy éve dolgozik a Volán öttusázóinál. A versenyzők tudják, ön az utolsó lovas, aki nyári játékokon szerepelt?

- Nem hiszem, nem szoktam ezzel dicsekedni.

- Azért büszke az ötkarikás részvételekre?

- Persze. 1971-ben születtem Kiskunhalason, anno 36 ezren laktak ott, ma 30 ezren sincsenek. A gyárak bezártak, megszűntek a munkahelyek. Komoly volt a sportélet, világbajnok szertornászt adtunk a magyar sportnak, a kézilabdás lányok is mindig jók voltak. Első unokatestvérem Virincsik Anasztázia, a pályafutását Fehérváron fejezte be. Édesanyámat Virincsik Rozáliának hívják. Az úszók egyre jobbak, korosztályos bajnokokkal, válogatottakkal rendelkezünk. A nevelőapám Suti István, Rómában 1960-ban, 21 évesen, egyéniben 10. lett díj-ugratásban. Minden idők egyik legnehezebb lovasversenye volt. Kilencéves voltam, amikor feleségül vette anyukámat, nem a nevelőapám presszionált, én akartam lovagolni. 2000-ben a belügyminiszter megszüntette a halasi határőr lovasiskolát, a bázist, Debrecenbe szerződtem három évre, díjugratásban, valamint háromnapos, military viadalokon indultam. Visszakerültem Halasra, trénerként dolgoztam – 18 éves korom óta edzősködöm is -, valamint versenyeztem, szerények voltak a lehetőségek. Budapestre költöztem, 2004-ben kezdtem Fehérvár melletti településeken edzősködni, környékbeli lovardákban oktattam lovasokat, fiatalokat és idősebbeket, főleg Pákozdon. Vörös Zsuzsa, a Volán szakosztályigazgatója invitált. Varga Domokos,

azaz Dombi volt a lovasedző, mellette megkaptam a középiskolás csoportot. Dombi most a lovarda vezetője, én pedig a szakágvezető. A Volán a főállásom, de továbbra is dolgozom Pákozdon, díjugratást oktatok. Februártól a military szakág szövetségi kapitánya vagyok. Ingyen és bérmentve dolgozom. Alig hihető, pedig így van. A költségeket térítenék, de nem igénylem, azt a pénzt ott hagyom az utánpótlásban. Olimpiai szakágról beszélünk, remélem, talpra áll. Az Eb-n Szabó Orsolya képviselte Somogyjádról hazánkat, Tokióban reményeim szerint három-négy versenyzőnk indulhat, Párizsban pedig még többen. Most adtam le a felkészülési ciklussal kapcsolatos terveimet a honi lovas szövetségnek, valamint a MOB-nak.

- Tehát van feladata.

- A Volán az elsődleges, heti hat napot dolgozom a Börgöndi úton, hétfőtől szombatig edzünk, a vasárnap szünnap. Pákozdon pedig hétköznap délutánonként tartok foglalkozásokat, amikor az öttusázók nem tréningeznek.

- Második, egyben utolsó olimpiáján 25 éves volt. Gondolta, hogy ez lesz az utolsó?

- Nem, bíztam a hasonló folytatásban. Militaryban indultam mindkétszer, lovastusának nevezik, katonai sportág, mint az öttusa. Első nap díjlovaglás, másnap terep, akadályokkal, végül a klasszikus díj-ugratás következik. Komoly kihívás, összetett, mindent kell tudni. Nem csak egy speciális dologra készülünk, kell erő, állóképesség, magasfokú idomítottság. Nem csak olimpiákon szerepeltem, több Eb-n és vb-n is részt vettem, valamint katonai világjátékokon, ahol bronz-érmesek lettünk csapatban, Rómában. Ugyanott, az olasz fővárosban Varró József egyéniben, díjugratásban győzött. 1992-től 2000-ig militaryban álltam rajthoz, később díjugratásban, CSIO, nemzetközi viadalokon. Négyszeres Nemzetek Díja-győztes vagyok, 160 cm-es, a legnagyobb magasságon, Budapesten, Pozsonyban és kétszer Bukarestben győztem. Eb-re és vb-re nem jutottam ki, már nem is fogok. Nem azért, mert nincs bennem motiváció, egyetlen ló ára több millió euró, ilyen viadalon velük lehet eséllyel indulni. Ráadásul leg-alább 2-3 ló kellene, hogy egy olimpiára valaki jól felkészüljön. 1992-ben, Barcelonában 31. lettem, 98-an indultunk, életem második nagy, nemzetközi versenye volt, előtte egy minősítőn vettem részt Fran- ciaországban. Azért nem végeztem előbb az olimpián, mert a terepversenyen – mi krossznak hívjuk – időtúllépésem volt, 2 perc, rutintalan volt a ló és én is, ha nincs a hiba, bronzérmes vagyok. Elképesztő lett volna, 21 évesen dobogóra állni. Négy évvel később, Atlantában csapatban indultam, Tuska Pállal tudtuk befejezni a versenyt, Hercegfalvi Tibort és Saller Gábort kizárták, akadályhibák miatt. Végül a 12. helyen zártunk. Ma is versenyzem díjugratásban, országos viadalokon, a tanítványaim lovaival, a versenyzőimnek segítek. Már az edzősködés a döntő, 30 öttusázóval dolgozom a Volánnál. Imádom ezt a munkát, szerencsére motiváltak a gyerekek, sport- és eredményorientáltak.

- Van kedvenc öttusázója?

- Nincs. Úgy gondolom, leginkább azért szeretnek a tanítványaim, mert nálam nincs kivételezés. Munka és vidám szigorúság van.