Izmaiban a balsors legyőzésének ereje – Hajas Norbert erőemelő

Néha egy pillanat elég ahhoz, hogy örökre megváltozzon az élet. Egy szerencsétlen mozdulat, eléggé át nem gondolt döntés, egy üzemzavar a fejben, és eljön a másnap. Egy új nap, amikor a világban minden ugyanaz, az ég kékjében éppen úgy hasít végig a repülő fehér kondenzcsíkja, a tóra ugyanúgy csapnak le a sirályok, szárnyukkal éppen csak érintve a vizet, a levegő is olyan, mint tegnap volt, nyári illatot áraszt.

Ám mégsem lesz már ugyanaz semmi.

De ne menjünk még ennyire előre, Hajas Norbit, az 1972-ben Székesfehérváron született fiút egyelőre gyerekként látjuk. Iskolába előbb Kápolnásnyékre járt, majd Székesfehérvárra, az Ybl Miklós Szakközépiskolába került. Édesapja kőművesként dolgozott, és dolgozik mind a mai napig. Édesanyja fonógyárban helyezkedett el, aztán idővel már csak a háztartással foglalkozott, mivel három testvérről kellett gondoskodnia. Norbi húga kereskedő, öccse Németországban szobafestő. Ő maga autószerelőnek tanult, de miután letudta a tizenöt hónapos határőrséget Nagykanizsán, Németországban lett szobafestő. A két szakmát váltogatva keres munkát Svédországban is, aztán hazajött, megszerezte teherautóra a jogosítványt, majd az unokatestvére Tüzép-telepén dolgozott. Sofőr egészen a balesetéig itthon és néha Ausztriában.

„Tartós kapcsolatom nem akadt akkoriban, hiszen kamionoztam, volt, hogy két hónapig jártam egyvégtében az utat, s közben az autóban aludtam. Ez a kamionozás egyébként megmaradt a baleset utánra is: volt, hogy a járművek fékrendszerét teszteltem fél lábbal.”

A sport szeretete megmaradt mellette, benne. Még ép testtel focizott, de az nem tetszett neki túlságosan, inkább úgy edzett, mint a testépítők. És közben megfertőzte a motorozás lendülete, életérzése is, a vele járó adrenalin fröccs. Előbb Simsonnal kezdett, aztán jött az MZ, és a „nagy” Jáva. És bukott többször, de komoly baja sosem történt, miközben járt a motorral Horvátországban, Ausztriában, a környező országokban.

Aztán ott látjuk 2006 júniusában Velencén, a vasútállomás melletti úton. Ezerszer járt már arra korábban.

„Itthon dolgoztam akkoriban Magyarországon, aznap kamionoztam, este mentem elszámolni a motorral. A találkozáskor megittam egy üdítőt, s gyorsan indultam vissza, mert hajnalban mentem volna tovább a teherautóval, ami már meg volt rakva. Ahogy befordultam a Tábor utcába, láttam, áll előttem egy Audi 3-400 méterre az út szélén. Elindult, én utolértem, majd szabályosan, irányjelzővel, úgy 90 kilométeres sebességgel előzni kezdtem. Oldalról jött nekem, átjött a másik sávba. Nem tudom, miért, mert nem állt meg, azóta se hallottam róla. Amikor nekem jött, a tükre elérte a motor kormányát, a nyomokból látni lehetett később a cikkcakkot az úton. Annyi időm maradt csak, hogy ledöntöttem a motort balra és ellöktem magamtól. Így először a motor csapódott neki a villanyoszlopnak, aztán én is rácsúsztam: az oszlop törte el mindenemet, aztán elfeküdtem a gazban. A tábor bejáratánál ült két lány, keresni kezdtek. Először nem láttak, aztán szólítottak, az dereng, hogy kiáltottam, itt vagyok! Később megállt két autó is, nyilván már hívták a mentőket és a rendőröket.”

Norbi azt mondja, nem érzett fájdalmat, csak annyit, hogy nagyon szomjas. Nyílt törést szenvedett és sok vért vesztett. A mentők vizet nem adhattak neki, csak a fejét locsolták. Aztán megkapta a morfiumot, ami a kórháznál ütötte ki, de arra még emlékezett, ahogy kivették a mentőkocsiból. Még negyven fokban is vastag bőrruhában motorozott, de akkor, aznap nem vette fel, csak motoros kabát és csizma volt rajta, és egy hosszú nadrág. Nyílt törése lett a jobb lábán, a bal lábán szilánkosra tört a bokája, eltörött hat bordája és a medencéje, a bal csuklója.

„A következő emlék?”

„Tíz napig mesterséges kómában altattak. Tudtam, hogy levágták a lábam, de fogalmam sincs, erre miből jöttem rá. Talán az altatás közben egy időre felébredhettem.”

„Mi volt az első gondolatod?”

„Azt akartam, hogy túléljem. Beszélt hozzám egy hang, egy férfi hangja volt, azt mondta, túl fogod élni, túl kell élned ezt. Folyamatosan ezt a hangot hallottam, amíg altatásban voltam. Műtét után, amikor átszállítottak Budapestre, már kitisztult belőlem a gyógyszer, és arra gondoltam, nem kellene tovább élnem. De ez csak egy óráig tartott, utána már nem jutott ilyesmi az eszembe. Sokat jelentett, amikor a baleset után, decemberben a barátaim és a barátnőm a Börzsönyben béreltek egy vadászházat. Szilveszterezni vittek el oda. Aztán újra megtanultam járni, kezdtem erősíteni. Már a balesetiben eldöntöttem, hogy összeszedem magam és sportolok.”

Norbinak szerencséje is volt a szerencsétlenségben, mert barátnője, akit egy hónappal a baleset előtt ismert meg, kitartott mellette. Két év múlva leányuk született, Leila. Három éve kezdett el versenyszerűen erőemeléssel foglalkozni és az óbudai Gruber’s Gym színeiben szereplő sportembernek egymás után születtek az egyre jobb eredményei.

És most itt van Prágában, egy külvárosi arénában, amit a spártaiakról neveztek el. Magyarok, csehek, szlovákok, németek, lengyelek és még sok más náció fiai az erőemelés világbajnokságára jöttek össze. Norbi egyértelműen esélyesként érkezett, hiszen idén Tirolban már új Európa-csúccsal megnyerte az Európa-bajnokságot. Ezért aztán nem „egyszerűen” a világbajnoki cím megszerzése, hanem világcsúcs megdöntése a célja súlycsoportjában. Nyeli a széntablettát, mert valamit összeevett előző nap, de egyébként bizakodó. Bemelegítés előtt és közben van időnk beszélgetni.

„Az erőemelésben az erő és a technika dönt, akárcsak a súlyemelésnél. Szigorú szabályok vannak itt is, vezényszavakra kell végrehajtani a gyakorlatot. Fejlődik a sportág, egyre több a fiatal, és egyre több a magyar”, mutat körben Norbi, aki rokkantnyugdíjasként támogatók nélkül nem tudna edzeni és versenyezni. A világbajnokságra a kápolnásnyéki önkormányzat, a Baptista Szeretetszolgálat, a gárdonyi Xs Kondi és egy magánszemély, Gábor József segítsége juttatta el az esélyesek közé. Továbbra is keresi a támogatókat, hogy folytatni tudja a megkezdett utat.

Kora délután kezdődik súlycsoportjának megmérettetése. Magabiztosan nyomja ki a súlyokat, a vetélytársak legtöbbje a közelébe se ér, s rövidesen kiderül, már világbajnok. Aztán meglépi azt, amiért jött, s felteszik a rudakra a világcsúcsot jelentő 168 kilót, amit 74 kilójával kell fekve legyőznie. Kiáltva hangzik el a vezényszó, majd a másodperc töredékéig tartó bizonytalanság után az arc kissé eltorzul, az izmok megfeszülnek, a súly emelkedik, az akarat győz: Norbi immár világcsúcstartó is Prágában.

Hozzá lépek és látom, immár boldogságtól sugárzik az arca, gratulálok, és félig komolytalanul mondom, hogy bizony jócskán megérdemli az esti sörét a sör fővárosában. De ennél többet érdemel: feltétlen elismerést, hiszen nem azért jött, hogy az ellenfeleit győzze le: önmagán kellett felülemelkednie immár sokadszorra.

Megnyerni egy meccset, amit életnek neveznek.