Hatvanöt éve a labdarúgásban Balogh Mihály

– Solton születtem és kezdtem futballozni, az általános iskola befejezése után lettem igazolt labdarúgó, a helyi serdülőben és ifiben játszottam, 17 évesen kerültem a felnőtt csapatba, jobbhátvédként. Húszévesen bevonultam katonának Budapestre, a tiszthelyettesi iskolában két évet húztam le. A laktanya NB III-as csapatában keveset játszottam, általában tartalék voltam. Sorkatonaként vonultam be, a katonaidő letelte, valamint az iskola elvégzése után hivatásos katonaként kerültem Börgöndre, 1963-ban. A Szondi akkoriban NB III-as csapat volt – előzőleg az NB II-ben szerepeltek –, az edző számított volna rám, de hivatásos állományú katona nem léphetett pályára, így futballista-pályafutásom véget ért.

– Könnyen vette tudomásul?

– Akkoriban nem volt választási lehetőség, hivatásos katonaként parancsot kellett végrehajtani. Intézőnek neveztek ki, később technikai vezető lettem, aztán szakosztályvezető. Öt meccsen edző is voltam, a nyolcvanas évek végén, akkori edzőnk konfliktusba keveredett hét játékossal. Előzőleg a Vidi utánpótlásában is dolgoztak, nem jöttek ki egymással. Szóltak a futballisták, hogy az utolsó öt fordulóban nem lépnek pályára, ha nem találunk megoldást. Kényszerből én ültem le a kispadra, négy győzelem és egy döntetlen a mérlegem az NB III Duna-csoportjában. A harmadik helyen végeztünk, a Szondi mindig ott volt az élmezőnyben az NB III-ban.

– Katonacsapatként minden második évben új csapatot kellett építeni. Szép feladat.

– Eleinte a sorkatonaság két év volt, aztán másfél, végül egy. Az volt az egészben a legnehezebb, hogy mire egy társaság összeszokott, megértette az edző elképzeléseit, már szereltek le a játékosok. Jó dolguk volt, ha nyertünk, hazamehettek, ami többet ért, mintha más csapatban prémiumért játszottak volna. Szombaton délután rendeztük a meccseinket, hétfőn reggel 8-kor kellett jelentkezniük.

– A laktanyát a kilencvenes évek elején számolták fel. A csapat sorsa azonnal bizonytalanná vált.

– 1991-et írtunk, a sorkatonai szolgálat megszűnt, mindenkit szélnek eresztettek. A Vidi elnökét, Brávácz Ottót kerestem meg, hogy szeretnénk megoldást találni az NB III-as csapatunk továbbélésre. Egy évig Szondi-Waltham néven szerepeltünk, Brávácz mellett Szalmássy Tamás szakosztályvezető, valamint Németh János utánpótlás-szakágvezető is partner volt mindenben. Pályára léptek nálunk olyan, szerződéssel rendelkező, a Videotonhoz tartozó játékosok, akik még nem fértek be az első csapatba. Egy év után a Vidi elnöke jelezte, a továbbiakban nem tudják finanszírozni az NB III-as szereplésünket, Velencére kerültünk. Az ottani klubvezetőkkel, valamint a helyi laktanya parancsnokával megbeszéltem, hogy 10–12 katonai szolgálatra váró futballista hozzájuk bevonulhasson, hetente négyszer edzésre, valamint a mérkőzésekre járhassanak. A Vidi által nevelt játékosok kerültek oda, például két, NB I-es gólkirály, Petres Tamás, Tiber Krisztián, valamint Földes Gábor, Dunaújvárosból Salamon Miklós. Nagyon jó csapat volt. Edzőmeccsen 3-1-re vertük a Videotont, a Kispest Honvédot 2-1-re a nyolc közé jutásért a Magyar Kupában.

– Közel egy évtizedet töltött a tóparton. Velencén is megszűnt a laktanya?

– Nem. Később megszűnt, de mi nem ezért távoztunk, a település vezetőjével kerültünk vitába, 1992-től 1999-ig szerepelt a Szondi-Velence az NB III-ban, mindig a 3. vagy a 4. helyen zártunk, egyszer lettünk ötödikek. Ez volt a legrosszabb helyezésünk. Nemes Ferenc, a Bodajk elnöke megkeresett, hogy dolgozzunk együtt. Akkoriban a megyei II-ben szerepelt a csapata, közölte, NB III-as gárdát szeretne építeni. A fiam lett az edző, ez nem az én ötletem volt, hanem az elnöké. Rögtön feljutottunk a megyei első osztályba, amit szintén megnyertünk, veretlenül, két döntetlennel. Nemes minden feltételt megteremtett. Abban állapodtunk meg, ő biztosítja a hátteret, én garantálom, minden évben lépünk egyet felfele. Közben megnyertük a Szabad Föld Kupát a Puskás Ferenc Stadionban. Nemes mellett sokat segített Bartha Lajos vállalkozó is.

– Feljutottak az NB II-be.

– Az NB III-ban játszottunk, a vezetőedző Hartyáni Gábor lett, vele jutott fel a csapat a másodosztályba. Komoly átalakuláson ment át a keret, az elnök együttműködési szerződést kötött az MTK tulajdonosával, az agárdi akadémiát is működtető Várszegi Gáborral. A Bodajk lett az MTK fiókcsapata, ott mutatkozott be a felnőttek között Németh Krisztián, Bori Gábor, védett Gulácsi Péter, valamint a fájdalmasan fiatalon elhunyt Fülöp Márton is.

– Mivel a magyar foci második vonalában szerepeltek, nyilván ez volt sportvezetői karrierjének legszebb időszaka.

– Én az NB III-ban még dolgoztam technikai vezetőként, egy osztállyal feljebb már nem. Segítettem, de hivatalos titulusom már nem volt, A csapat Siófokra tette székhelyét, oda nem mentem. A fiam pályaedzőként dolgozott ott, Hartyáni Gábor segítője volt az NB II-ben és néhány mérkőzésen Tornyi Barnabás másodedzője az NB I-ben. Én pedig szövetségi ellenőrként kezdtem tevékenykedni, tizenöt éve. Öt évig voltam mérkőzésellenőr és pályahitelesítő a hazai másodosztályban, még Bozóki Imre elnöksége idején. Később megszűnt ez a beosztás, viszont a megyei szövetségnél 23 éve dolgozom, egyfolytában. Minden hétvégén megyei I-es mérkőzésen ellenőrködöm, vezetem a technikai bizottságot, hitelesítem a játéktereket. Fejérben 97 pálya, továbbá a Videoton és a felcsúti utánpótlás pályái is hozzám tartoznak.

– Szép feladat.

– Van munkám. A futball mindig végigkísérte az életemet. A nyolcvan évet természetesen érzem, a koromhoz képest jól vagyok. Többen állítják, a futball tart életben.