„Csoda, hogy még élek…”

Nem néz ki letörtnek.

– Miért lennék az? – teszi fel a kérdést talán önmagának is Márton Balázs váltósúlyú ökölvívó, aki a 2016-os bemutatkozása óta 8 találkozót vívott meg a hivatásosok között, ebből 6-ot megnyert 1 döntetlen és 1 vereség mellett. – Nem mondom, voltak nehéz pillanataim az elmúlt másfél évben, sokszor nem értettem, hogy miként lehetek ennyire balszerencsés, de alapjában véve jól érzem magam.

Sokáig nem úgy tűnt.

– Egy térdműtéttel kezdődött minden, majd elszakadt a bokaszalagom, ezután pedig autóbalesetet szenvedtem. Az utóbbinál óriási szerencsém volt, akár ott is hagyhattam volna a fogam. Amikor azt hittem, hogy túl vagyok ezen a szörnyű időszakon, akkor hirtelen lebetegedtem. Egyre rosszabb lett az állapotom: szédültem, kettős látásom volt, fájt a fülem, még beszélni is nehezemre esett. Az orvosok vírusra gyanakodtak, ami megtámadta a a látás-, hallás- és beszédközpontomat. Nemrég derült ki, hogy tévedtek.

Mi történt pontosan?

– Az, hogy miként lettem beteg, a mai napig nem tudom pontosan, csak sejtéseim vannak róla. Éppen fogyasztottam, amikor az akkori páromat hirtelen be kellett kísérnem a kórházba. Azon a héten 6-7 kg is lement rólam, nagyon megviselte a szervezetem, ekkor szedhettem össze valamit.

Most azonban már tudja a pontos diagnózist.

– Orvosról orvosra jártam, számtalan vizsgálatnak vetettek alá, mire végre kiderült, mi a bajom. Agyhártyagyulladásom volt. Ezt Papp Lajos professzor úr közölte velem.

Gondolom, megviselte.

– Szürreális volt az egész: belépett a szobába, az asztalhoz ment, majd kérte, üljek le. Akkor már sejtettem, hogy a nagy a baj. „Hisz Istenben?” – kérdezte a doki. Szoktam imádkozni, úgyhogy igennel feleltem. „Most jön neki eggyel – folytatta –, mivel magának agyhártyagyulladása volt. Így, hogy nem kezelték, összesen 5 százalék esélye maradt az életben maradásra. Nagyon szerencsés embernek vallhatja magát!” Nem tudom elmondani, mit éreztem akkor, egyrészt megkönnyebbültem.

Másrészt?

– Csoda, hogy még élek – gondoltam magamban. Ott, abban a pillanatban megváltozott az életem, nem szégyellem, majdnem elbőgtem magam. Egy másfél éves szenvedés végére sikerült pontot tenni. Most már bevallhatom, nagy fájdalmaim voltak. Egy alkalommal Törteli Balázs barátom (váltósúlyú magyar bajnok – a szerk.) kapart össze, akinek sokat köszönhetek, megfogott és elvitt Csáti Géza doktorhoz. Az autójában végig remegtem, hánytam, képtelen voltam értelmes mondatokra, úgy vettek ki a kocsiból, miközben Balázs folyamatosan kérlelt, hogy meg ne haljak.

Erre most ön itt áll velem szemben és csak mosolyog.

– Hiszem, hogy minden okkal történik. Tudom, érzem, hogy nekem küldetésem van még e Földön. Már nem rágódom azon, hogy mi lett volna, ha… Szerencsés vagyok, mert nem bénultam le, nem kerültem tolószékbe és nem kellett mesterségesen kómába tartani. A bal felem ugyan ideiglenesen „lefagyott”, de nem végleges állapotról van szó, kaptam még egy esélyt a sorstól. Teljes változáson mentem át: sok fekete gyümölcsöt eszem, ha tehetem, kint vagyok a szabad levegőn és ami nagyon fontos, nem stresszelek feleslegesen.

Meddig nem bokszolhat?

– Ezt még nem tudom, de nem sietek. Addig is futok, úszok, fürdőbe járok, valamint edzést tartok. A lényeg, hogy az agyamat ne tegyem ki nagy fizikai megpróbáltatásnak. A szellemi meló az mehet, sőt kifejezetten kell is.

Ha egyszer újra szorítóba léphet, mi lesz az első?

– Megcélzok egy magyar bajnoki címet. Képesnek érzem magam arra, hogy itthon érvényesüljek, habár sosem voltam egy technikás bunyós, egy virtuóz. A legnagyobb magyar promóter, Rácz Félix, akinek az edzőmmel, Kiliti Ferenccel egyetemben nagyon sokat köszönhetek egyszer azt mondta: „Balázs, te úgy bokszolsz, mintha kővel akarnád fejbe verni az ellenfeled.” Furcsán hangzik, de igaza van, néha én sem tudom, mit csinálok a ringben. Egy harcos vagyok, pont olyan, mint édesanyám, aki egyedül nevelt fel minket a két bátyámmal. Se a rák, sem pedig egy súlyosautóbaleset nem tudta legyőzni, azóta tudom, hogy kitől örököltem ezeket a géneket.