Egy élet munkájának elismerése a díszpolgári cím Mezőszentgyörgyi László számára

Hol töltötte a gyerekkorát, az ifjúságát, honnan és mikor került Székesfehérvárra?

– Budapesten születtem 1942-ben, a sorsunk úgy alakult, hogy Balatonmáriafürdőre kerültünk, kaptunk lakást. Édesapám a MABI-nál (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) volt főtanácsos, és onnan koordinálta a front alatt 1944-ben a munkát. 1946-ban aztán apámat véglegesen lenullázták, „B” listára tették. Balatonkeresztúron kezdtem az általános iskolát, és miután édesapám meghalt, anyámat megkereste egy rokon, aki Székesfehérváron lakott, és 1954-ben kerültünk a városba. Akkor hetedikbe mentem, az általános iskolát a Bartókban végeztem, utána a József Attila Gimnáziumba jártam, ott is érettségiztem. Majd apám „múltjára” való tekintettel természetesen nem vettek fel a Testnevelési Főiskolára.

A kézilabda mellett értett az autókhoz is. Igaz, hogy önre lehetett volna bízni egy gépkocsi villamos hálózatának szervizelését?

– Az érettségi előtt már kézilabdáztam a VT Vasasban, majd felvettek inasnak, autóvillamossági szerelőként szabadultam. Soha nem akartam a szakmában elhelyezkedni, az biztos, hogy nem jártak volna jól velem, ha a szerelőként kellett volna elhelyezkednem. Ráadásul közben jártam már a segédedzői tanfolyamra, és felajánlottak egy edzői állást is. Korengedménnyel vettek fel a tanfolyamra, így kerültem Balinkára, illetve Bodajkra a Bányászhoz edzőnek a lánycsapathoz, de ott játékos-edzőként is működtem a fiúknál. Ez alig több mint fél évig tartott, mert bevonultattak katonának. Lenyomtam a két évet, a második esztendőben jó dolgom volt, mivel kétszeresen kiváló katona lettem. Csupán azért volt erre szükség, mert tudtam, hogy számítani fog, ha jelentkezek a főiskolára. Ez sikerült, levelezőn végeztem el az öt évet, bár tanári állást nem kaptam az ígéretek ellenére sem. Ezt követően 1967-ben már oktattam az edző-, valamint a segédedzőképzésben egyaránt.

Innentől már egyenes út vezetett a ranglétrán „felfelé”?

– 1967-ben hívtak az akkori megyei sporthivatalhoz, az MTS Fejér Megyei Tanácsához, Az akkori káderpolitika úgy nézett ki, hogy oda mész, ahová tesznek… Két évvel később átkerültem a Városi Sportiskolához igazgatóhelyettesnek, de közben a VT Vasas leány kézilabdacsapatánál edzősködtem. Egy sikertelen osztályozó után a városi sportvezetés úgy döntött, hogy a csapatot összevonják a MÁV Előre szakosztályával, és én lettem az edzőjük. Ez 1969-ben történt, ez volt az a bizonyos sikercsapat, amely először került fel a városból a nemzeti bajnokságba, az NB II-be. Majd a Volán kézilabdacsapatával is nyertem két megyei bajnokságot, és a második osztályozó után őket is felvittem az NB II-be, de az egyesület öttusaszakosztályának megalakításában is részt vettem.

A kézilabda mellett egyre jobban előtérbe került az utánpótlás képzése a versenysportban, és ebben önnek jelentős érdemei voltak.

– Az 1970-es évek elején kerültem vissza a megyei sporthivatalba, ahol aztán folyamatosan 18 évet dolgoztam. Közben a Testnevelési Főiskolán megbíztak az edzőképzés megyei csoportjának vezetésével, melyet durván 40 évig csináltam. Ez olyan szintű képzés volt, hogy országosan mindenütt emlegették, és elismerték. Majd a tanári szakot is befejeztem a TF-en, ezenkívül még a szakedzői négy évet is elvégeztem, úgyhogy kilenc évet jártam zsinórban a főiskolára, és elvégeztem a filozófia szakot is. Úgy látszott, hogy nem csinálhattuk rosszul a dolgunkat, mert akkor létezett egy értékelő rangsor, amelyben Fejér megye mindig az élen végzett a megyék közötti összehasonlításban. A versenysportot, az utánpótlás-nevelést egy kalap alá vették, és egymásra épült.

Ezt a megyei munkát pozitívan bírálták el „feljebb” is?

– Nem hiszem, hogy sokan vannak olyanok, akik megkapták a Testnevelés és Sport Érdemes Dolgozója, majd ugyanennek a Kiváló Dolgozója, és a Magyar Sport Érdemérem bronz, ezüst és arany fokozatát. Láthatóan jól működött az utánpótlás-nevelés és a versenysport a megyében, ekkor már felkértek tanulmányok, könyvek, jegyzetek írására is. A sportszakmai irányításban a legjelentősebb szakember volt Csanádi Árpád, Páder János, Arday Andor és Váradi Géza, akik testnevelő tanárként lettek sportvezetők, nagyon sokat tanultam tőlük. Úgy ítéltem meg, hogyha az ember magasabb szintre akar jutni, akkor valahol a tudományos munka felé kell fordulni. A legnagyobb tanítómesterek ezen a területen Nádori László, valamint Malomsoki Jenő professzorok voltak, de feltétlenül meg kell említenem Apor Péter és Szabó Tamás nevét, aki a Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézet igazgatójaként dolgozott. A tudományos munkáim először a versenysportra irányultak, ezek a teljesítőképesség, a teljesítmény lehetőségeivel, fejlesztésével foglalkoztak. Aztán később átváltottam az iskolai testnevelés témájára, ahol a diák- és utánpótlássportról, valamint egy idő múlva a mindennapos testnevelésről írtam. Ezekről legalább öt olyan anyagom jelent meg, amelyek díjat nyertek a Veszprémi Egyetemi Akadémiai Bizottság előtt. Tagja voltam hét évig, egészen megszűnéséig az Országos Testnevelési Sporttudományos Tanácsnak. Ahhoz, hogy ez a munka kiteljesedjen, hozzátartozott még, hogy a megyében is kellettek olyan támogatók, partnerek, akik velem egyetértettek ezeknek a kutatásával, mérésével. Ilyen volt Dunaújvárosban Nyúl Gyula és Jeszenőiné Joli, Székesfehérváron pedig sokat segített Rendeki Lajos. Ma is büszkeséggel tölt el, hogy az edzőképzésben, ahol én elsősorban az edzéselmélettel foglalkoztam, olyan szakemberek kerültek ki a kezeim közül, mint Kulcsár Antal, Hartyáni Gábor, Csongrádi Ferenc, Páhi Tibor és Szabados Zsolt, akik a sportágukban később jelentős szerepet töltöttek be. Voltak még tanítványaim, dacára annak, hogy már idősebbek, ma is aktívan dolgoznak a sportban, itt Németh Jánosra és Sárvári Lászlóra gondolok.

A rendszerváltás után hirtelen hátrább lépett, mi volt ennek az oka?

– Miután az én megítélésem szerint olyan jelentős változások voltak, amelyek nem voltak az ínyemre, ezért aztán én abbahagytam az edzőképzésben való részvételemet. Itt jegyzem meg, hogy egy rövid időt dolgoztam az Esztergomi Tanítóképző Főiskolán mint tanszékvezető főiskolai docens.

Teljesen a tudományos kutatás felé fordult?

– 2018-ban megjelent az Öt évtized az utánpótlás-nevelés nyomában című könyvem, amelyben őszintén beszéltem a tényekről, és az összes, a hosszú évek alatt tapasztalt problémára próbáltam választ adni. Ez volt a tizenkilencedik, nagyobb terjedelmű írásom. Manapság úgy vagyok vele, hogyha valaki megkér, akkor kisebb lélegzetű munkákat írok. Már eléggé elfáradtam, de azért publikáltam még párszor a Magyar Edző című szaklapban is az elmúlt évek során.

Mit jelentett az ön számára ez a díszpolgári cím?

– Ezt a kitüntetést én úgy fogom fel, hogy ez az életműdíjam, mert a koromat, az egészségi állapotomat nézve sok mindenre nem számíthatok. Nagyon köszönöm ezt azoknak, akiknek eszébe jutottam, akik felterjesztettek, és azoknak, akik a döntést meghozták.