Már csak gálamérkőzéseket vezet a dunaújvárosi Gebei Péter

– Nem ma volt, pontosan negyven éve, hogy először lementem a dunaújvárosi jégpályára. Tagja lettem annak a gárdának, amiből kialakult a dunaújvárosi sikercsapat. Minden korosztályos bajnokságot megnyertünk, sikerült az utánpótlás-válogatottakban is bemutatkoznom, válaszút elé érkeztem. Tizennyolc éves voltam, több meghatározó, hazai szinten sztárnak számító játékost szerződtetett a Dunaferr az áhított felnőtt bajnoki cím miatt. Éreztem, nem lesz helyem az első két sorban, a korábbinál jóval kevesebb játéklehetőséghez jutok védőként. Fehérvárra hívott az igazgató, Ocskay Gábor, a mai napig a sportkarrierem legjobb döntésének gondolom, hogy akkor a Volánba igazoltam. Rengeteg élmény, siker részese lehettem.

A koronázóvárosi sikerek után tért vissza Dunaújvárosba, ahol – mint utólag kiderült –, könnyelmű ígéretet tett az akkori szakosztályvezetőnek, Szélig Árpádnak.

– Közöltem, akkor hagyom abba a hokit, ha nyerek a nevelőegyesületemmel bajnoki aranyérmet és Magyar Kupát. Ez már az első szezonban sikerült is, azonnal szögre akasztottam a korcsolyámat, 2002-ben játékosként befejeztem. Nem maradt hiányérzetem, 13 szezont húztam le profi játékosként, négyszer nyertem bajnoki aranyat, háromszor a Magyar Kupában is diadalmaskodtam aktuális csapatommal.

– Összesen 56-szor ölthettem magamra a felnőtt válogatott mezét. Két világbajnokságon szerepelhettem, mindkétszer a B csoportban, Dániában, valamint az életre szóló élményt jelentő, a 2002-es, Székesfehérváron és Dunaújvárosban rendezett, ezüst­éremmel záruló vb-n. Húsz éve búcsúztam játékosként, kis idő elteltével hiányzott a jég, 2003-ban elvégeztem a játékvezetői tanfolyamot, láttam a lehetőséget, hogy új karriert építhetek. Válogatott játékosként kuriózum volt megjelenésem a jégen, csíkosban. Előtte nem történt meg, hogy egy profi, válogatott játékos zebrának álljon, ma már minden évben van rá példa. Bármekkorát hibáztam, más szemmel néztek rám a játékosok, hiszen ismertük egymást személyesen, legtöbbjük barátom volt és büszke vagyok rá, hogy ma is az.

A hazai korosztályos meccsek, majd a felnőtt pontvadászat után következett az első nagy ugrás, az EBEL, az osztrák bázisú bajnokság, 2007-ben. Az Alba Volánnal együtt került be.

– Kőkemény évek voltak. Lelkileg és fizikálisan is kemény időszak volt. Feldolgozni a mérkőzéseken a nyomást, minimális hibával dolgozni és folyamatos ellenőrzés alatt meccseket vezetni egy ilyen bajnokságban nem könnyű. Embert próbáló időszak volt, naponta ledolgoztam a 8 órámat műszakvezetőként korábbi csapattársam és barátom, Berényi Norbert családjának ipari vállalkozásában. Reggel 5.40-kor kezdtünk és minden nap minimum 15.00-ig dolgoztam. Beugrottam az autóba, majd kivezettem Ausztriába, ajándék volt, ha csak Bécsig kellett utaznom. Ljubljana, Graz, Villach, Klagenfurt, Salzburg, Dornbirn.

Mindenhova járt bíráskodni, levezetett nem kevés kilométert nyolc óra munka után, majd bedobta a korongot a Villach–Klagenfurt karintiai csúcsrangadón. Mérkőzés után azonnal indult vissza, mert a munkahelyén reggel ő nyitotta az üzemet.

– Persze én sem vagyok terminátor, mindennek megvolt az ára. Három autómat törtem össze. Az utolsó esetnél, amikor kivágott a kocsiból a tűzoltó, gratulált az életben maradáshoz. Ez mérföldkő volt az életemben. Persze, két nappal később, délután már egy bérautóban mentem Bécs felé… A hazai bajnokikon nem volt akkora nyomás, mint az EBEL-ben. Az első osztrák szezonom után már nem dolgoztam itthon. Egyrészt nem tudtam megoldani időben, másrészt nem akartam kiesni egy ritmusból a sógoroknál.

Tíz évet húzott le a nyugati szomszédnál, hatszor vezetett döntőt, a 2016-os, moszkvai, A csoportos vb-n is közreműködött, a torna után szerződtette a KHL.

– Addigra több európai bajnokságban bemutatkoztam. Svájcban, az NLA-ben, a németeknél a DEL-ben is dolgozhattam, sikerült Kanadában megszereznem a Level 6 licencet, erre vagyok a legbüszkébb. Ez elit társaságot jelent, ahova kevés játékvezető tartozik. Részt vehettem 21 különböző világbajnokságon, ebből egy felnőtt elit, két vb pedig U18-as topseregszemle volt. Ezen állomások mindegyike kellett ahhoz, hogy invitáljanak a KHL-be, Magyarországról eljutottam a világ második legjobb bajnokságába. Tudtam és éreztem, innen nincs feljebb. Ezért egy újabb célt tűztem ki magam elé: addig maradok, amíg legalább 100 mérkőzést nem fújok, vagy el nem jutok a play offig. Sikerült bíráskodnom 57 meccsen, kétszer dolgozhattam a rájátszásban, az SZKA Szentpétervár–CSZKA Moszkva és a Traktor Cseljabinszk–Nizsnij Novgorod derbin. A szezon úgy zajlott, három hét folyamatos utazás városról városra, szállodáról szállodára, csarnokról csarnokra, minden nap. Aztán egy hét itthon. Helsinkiben fújtam este, éjjel repültem Moszkvába, onnan tovább Vlagyivosztokba. Komoly időeltolódás, valamint 25 Celsius-fok eltérés a két város között. Másik játéknapon pedig végeztem Zágrábban, majd Pekingbe repültem, másnap ott volt meccsem. Maradhattam volna, de egy év után elköszöntem, az én döntésem volt. Fizikálisan és pszichésen nem bírtam tovább. A KHL után hívott vissza az EBEL vezérkara – nekik is büszkeséget jelentett, hogy egy bíró onnan került az orosz központú bajnokságba –, jelezték, közöljem a feltételeimet. Az EBEL számított rám mint képzőre is a játékvezetőknél.

Elgondolkodott, azonban gyorsan jött a lehetőség a Magyar Jégkorong Szövetségtől, legyen a mentora az Erste Ligában dolgozó sípmestereknek. Ma már csak különleges alkalmakkor megy fel a jégre, másfél hónapja vezette a Hydro Fehérvár AV19 december végi, gálának beillő eseményét.

– Nagy élmény volt újra jégen lenni Fehérváron. A szurkolók a fanatizmusukkal olyan hangulatot varázsolnak, ami igazán különlegessé teszi a Raktár utcát. Sok élmény, sok emlék köt a megyeszékhelyhez. Dunaújvárosban születtem és élek, de mindig úgy érzem, hogy kicsit hazajövök. Meccsekre természetesen járok az országban, a két fiam összecsapásaira különösen. Rájuk vagyok a legbüszkébb, Gergő 22 éves, Bence 19. Két szuper srác, akik élik az életüket, de minden döntésükben próbálom támogatni őket. Természetesen mindketten hokiznak és játékvezetők is egyben, tehetségesek, kiváló sportemberek. Számomra a legfontosabb, hogy boldogok legyenek, bármit is csinálnak. Gergő a DAB együttesében szerepel az Erste Ligában, Bence az U20-as csapatban, valamint a dunaújvárosi Worm Angels nevű gárdában, a második vonalban. Én akkor vagyok boldog, ha ők jól érzik magukat a bőrükben.