Az 1952-es olimpián az öttusacsapat, benne Benedek Gábor hozta a negyedik aranyat

Az egyik olimpiai alapítónak, Coubertin bárónak, az újkori olimpiai mozgalom atyjának 1911-ben Budapesten jutott eszébe a javaslat, amely az öttusát olimpiai sportággá avatta. Ez az emberi szervezetet sokszor valósággal kizsigerelő, a sportok öt különböző formájában is kiválóságot igénylő kihívás 1912-ben, Stockholmban lett olimpiai műsorszám. Tény, hogy eleinte a fegyveresek sportja volt, a magyar katonai virtust pedig már Londonban bizonyítottuk, amikor Karácsony László százados azzal hívta fe a világ figyelmét a magyar öttusára, hogy miután lovaglás közben eltörte a kulcscsontját, bal kézzel vívott: de még úgy is legyőzte ellenfeleinek csaknem a felét. Egy másik katonánk azonban sokkal rosszabbul járt, ugyanis a honi sportági szövetség elnökét, a „katpolos” (a Katonapolitikai Osztályt a kommunisták lényegében a demokratikus intézményrendszer szétverésére használták a háború után) Pálffy Györgyöt koncepciós perben saját elvtársai elítélték és kivégezték. Ez nem sok jót ígért a sportág számára, szerencsére végül a Helsinkiben sorra kerülő olimpiai szereplés nem került veszélybe. 

A 18 országból érkezett 51 versenyző – a szovjetek kivételével – teljesen idegen volt a magyarok számára, aztán ahogyan peregtek az események, egyre jobb esélyek mutatkoztak. A tornász Korondi Margit és Keleti Ágnes, valamint a kalapácsvető Csermák József aranya után az olimpia hetedik napján kivívott negyedik győzelemnek a helyszínen csak maroknyi magyar, otthon azonban ismét egy egész ország örülhetett. 

De nézzük, mi történt a pályán a sorsdöntő pillanatban, Benedek futásánál, lapozzuk fel újra Feleki László Tizenhat nap című könyvét: „Negyvenhatodiknak vágott neki. Nem takarékoskodott az erejével, futott, ahogyan bírta. Fájdalmat nem érzett, a győzelmi akarat elnyomta a fájdalomérzést. Lendvai alig akart hinni a szemének, amikor észrevette, amint Benedek frissen fut fölfelé az emelkedőn, az óramutató pedig a 7:10-et mutatja. ­ 

– Ragyogóan futsz, Gabi, csak így tovább! 

Benedek valóban friss volt. Még azt is oda tudta kiabálni Lendvainak, hogy mi volt Szondy és Lindquist ideje. Lendvai számolt, számolt, aztán egy nagyot sóhajtott. Már csak kevés futó volt hátra. Benedek futott tovább, egyre fáradtabban. Már szúró fájdalmat érzett a lábában. Inaszakadtáig, jutott eszébe a ’taktikai utasítás’… Rohant lefelé, futott felfelé. Nem mert gyalogolni, félt, hogy kiesik az ütemből, s a fájdalom nem engedi újra futni. Már látta célt, s lefelé futott. Hallotta a kiáltásokat: – Hajrá, Gabi! 

Az idő azonban éppen úgy ólomlábakon járt, mint ő. Hosszú, nagyon hosszú volt az utolsó ötven méter, de amikor beért, csodálatosan frissnek érezte magát. Nyakába borultak, úgy gratuláltak neki: – Nagyszerű az idő! 
Újabb számolás. Közben már Hall a félpályánál járt és Lendvai nagy megelégedéssel látta, Hall ideje 8 másodperccel gyengébb, mint Benedeké. Egy harsány kiáltás és úgy, ahogy volt, rohant lefelé. Rövid utat is választott, frissebb is volt, s még az utolsó futók beérkezése előtt ott volt a célban. Torkaszakadtából kiáltotta: – Megnyertük a csapatot!” 

A korszakban szinte természetesnek számított, hogy Benedek Gábor és Szondy István katonai múltjáról nem lehetett szót ejteni, inkább a Rákosi Művek dolgozóját és a tornatanár orvostanhallgató Kovácsi Aladárt ünnepelte a kommunista sajtó még annak ellenére is, hogy egyéniben Benedek Gábor második helyet (egy év múlva pedig világbajnokságot), Szondy István pedig bronzérmet szerzett. Hármójuk életéről külön-külön is könyvet lehetne írni, különösen Benedek sorsa hasonlatos egy Rejtő-figura alakjához. 

Benedek Gábor a hűség városában, Sopronban, katonai középiskolában végezte tanulmányait, ott lett belőle öttusázó, aztán 20 évesen, 1947-ben már harmadikként végzett az országos bajnokságon. A második világháborúban Lengyelországban szolgált, Dániában esett hadifogságba. Amikor elengedték, Koppenhágában liftesfiúként helyezkedett el, majd átevezett (!) Svédországba, ahol menedékjoghoz folyamodott, ám visszaküldték Dániába, ahol lecsukták. A háború után két évvel a Vöröskereszt hozta haza, és 1948-ban lett tagja a magyar válogatottnak. 

Szívében mindig is magyar honvéd maradt, az 1956. évi olimpia előtt ő tette le sportolóink olimpiai fogadalmát, Melbourne-ben egyéniben és csapatban is pontszerző helyen végzett, de igazán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a levert szabadságharc miatt nem volt hajlandó kezet fogni a szovjet versenyzőkkel. Ezek után talán maradnia kellett volna neki is Ausztráliában, de mégis hazajött. Nyilván nagyon nem lepődött meg, hogy szódásként tudott csak elhelyezkedni, majd azon sem, hogy az újságból értesült róla: megbízhatatlan reakciósként örökre eltiltották az öttusától. 
Idővel azért hagyták edzős­ködni, az országot végül nem politikai okok miatt hagyta el, hanem azért, mert 1969-ben később elhunyt leukémiás kislánya külföldi gyógykezelésre szorult. Az apát és a beteg lányt kiengedték, de fiát túszként itthon tartották: őt csak később, egy kisbuszban tudták utána szöktetni. Az NSZK-ban német öttusázókkal foglalkozott 1992-ben történt nyugalomba vonulásáig. 

Kovácsi Aladár 1932-ben született Budapesten, szorgalma és vasakarata miatt került a legjobbak közé, úgynevezett téli bajnokikat nyert, és még vívásban is a válogatottba küzdötte magát. Orvosi diplomájának – nőgyógyász lett – megszerzése után, 27 évesen vonult vissza, nyugdíjba vonulásáig orvosi hivatásának élt. Ő sem tudott elszakadni imádott sportjától, még a rendszerváltás után is indult veterán versenyeken. Aztán egy betegség megrendítette az egészségét, kezelésre szorult, de betegen is részt vett a bajnokok találkozóin. A magyar öttusa és az olimpiai mozgalom egyik példaképét veszítette el 2010-ben, 77 évesen bekövetkezett halálával. 

Az 1925-ben született Szondy István úszóként és vízilabdázóként kezdte, később, 1946-ban vált öttusázóvá, de továbbra is indult vívó- és lovaglóversenyeken. Olimpiai bajnoki címe mellett világbajnokságokon négy érmet – köztük csapatban két aranyérmet – nyert. Az ausztrál olimpiát 1956-ban kihagyta, helyette egy svédországi lovasversenyen állt rajthoz. Oly sokakhoz hasonlóan ő is Nyugat-Németországban választott magának új életet: ebben segítette, hogy még 1950-ben tanári diplomát szerzett a TF-en, és aktív edzőként dolgozott még disszidálása előtt. Az NSZK-ban egy évig pincérként szolgált fel, majd vívóedző, egyetemi testnevelő lett. Szakértelmét dicséri, hogy 1965-től az amerikai öttusa válogatott edzőjének, 1969-től a német öttusázók szövetségi kapitányának kérték fel. Német állami vívómesterként ment nyugdíjba 1987-ben, 1999-ben települt haza. Isten még adott neki jó néhány szép évet magyar földön, aztán 2017-ben, 91 évesen hagyott itt bennünket. 
Reméljük, találkozunk Benedek Gáborral az emlékmű avatásán! 

HAMAROSAN AVATJÁK AZ EMLÉKMŰVET 

Az Aranycsapat Alapítvány elnökének, Kű Lajosnak a kezdeményezésére rövidesen felavatják a székesfehérvári Bregyó közben lévő Olimpiai Parkban Melocco Miklós szobrászművész alkotását, amely az 1952-es, Helsinkiben rendezett olimpián részt vevő magyar sportolóknak állít emléket. Hazánk legeredményesebb olimpiai szereplésén 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet szerzett a magyar küldöttség, az éremtáblázaton csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió végzett Magyarország előtt. A szeptemberi avatásig hátralévő időben az Arany Hősök történetét idézzük fel sorozatunkban, amellyel az örök időkig szóló nagyszerűség előtt tisztelgünk.

Első rész: 

Második rész: 

Harmadik rész: