Vacsi Evelin tudatosan készült a röplabda utáni életre

Adja magát a kérdés – miért pont a röplabda, miért nem mondjuk – a labdánál maradva – a kézi, vagy kosárlabda lett a kiválasztott?
– A Vörösmarty Általános Iskolában Fésűs Irén volt a testnevelő tanárom, aki köztudottan röplabdás szakember, korábbi válogatott játékos, és ő ismertette és szerettette meg velem a sportágat. Ott kezdtem el játszani, de mellette öttusáztam, bár akkor még ez csak úszásból és futásból áll. Öt évig együtt csináltam a két sportágat, és amikor el kellett dönteni, hogy megyek-e a röplabda utánpótlás válogatottba, akkor letettem voksomat röplabda mellett.

Rendkívül fiatalon dobta a mélyvízbe Fésüs Irén, 2007-ben, 13 évesen már a felnőttek között mutatkozott be, meghatározó volt ez a pályafutása szempontjából?
– Úgy gondolom, hogy igen. Az első felnőtt mérkőzésemet úgy emlékszem, hogy Kaposváron játszottam. Akkor 13 éves fejjel nyilván nem gondoltam bele, hogy ebből mennyit profitálhatok, hanem csak teljesíteni szerettem volna. Természetesen izgultam a sokkal idősebbek között, a teljesen más körülmények között helytállni nem volt egyszerű, de ahogy visszanézek a pályafutásomra, akkor nagyon sokat profitáltam belőle, hogy ilyen hamar megtanultam kezelni azt fajta a felelősséget, vagy terhet, ami azzal jár, hogy az ember élsportoló, aztán majd később vezére egy csapatnak.

Mennyire volt nehéz egy ifjú röplabdázó számára ebben a közegben érvényesülni, törődtek ezzel egyáltalában?
– Rengeteg fiatal volt ebben a csapatban, amikor felkerültünk a felnőttek közé igen sok támogatást kaptunk tőlük. Mondhatni, hogy két-három részből állt az akkori együttes, hiszen voltunk mi, a gyerekek, voltak a felnőttek, valamint az igazán tapasztalt felnőttek, mint például Fellegvári Teodóra, Hamar Erika, Guber Annamária, akik mindig segítettek nekünk. Nem emlékszem olyanra, hogy ők bármikor leszidtak volna, vagy rosszul szóltak volna hozzánk, akár az edzéseken, akár a meccseken.

Amennyiben együtt marad az a csapat akkor nagy valószínűséggel a bajnoki cím is benne lehetett volna, hogy látja ezt cirka tizenöt év távlatából?
– Nehéz erre válaszolni, mert abban a csapatban akadtak olyanok, akinek az utolsó évei voltak, és nem akartak, nem tudtak tovább röplabdázni a munka, és a család mellett. Teljesen más volt a röplabda helyzete abban az időben, mint manapság, amikor már tényleg az Extraligás csapatokban mindenki profi és ez a munkája. A mi esetünkben a kép akkor vegyes volt, és szerintem kevés csapatnál fordult elő, hogy csak a sportággal foglalkozzanak a játékosok. Nem tudom megmondani, hogy esélyünk lett volna az aranyéremre, de mindent összevetve jó kis csapat voltunk!

Majd a nagykorúvá válással, 2011-ben a BSE-hez igazoltak a csapat ászai, természetesen Önnel együtt, mekkora változást jelentett ez?
– Nagyot! Abban az évben érettségiztem, az okozott nehézséget, hogy emelt szintű történelemből is vizsgáztam. Az érettségire fel kellett készülni, naponta Pestre autókáztunk, emlékszem nagyon sokszor a kocsiban tanultunk, ha mondjuk éppen nem aludtunk bele, mert olyan fáradtak voltunk az edzések után. Ez rengetegszer előfordult, és arról sok fotó készült, hogy mi hátul a könyvvel kezünkben, vagy a fejünkön alszunk. Ebből a szempontból nehéz volt, viszont a karriert nézve muszáj volt meglépni, hiszen megszűnt Fehérváron a röplabda, nekünk tovább kellett menni. Úgy érzem egy jó „nulladik” év volt a BSE-ben számomra, ami megadta a löketet, ahhoz, hogy elindulhattam egy olyan úton, ami alapvetően jól alakult. 

Ezt követően sorra járta a honi élcsapatokat – ebben talán a Haladás VSE jelenthet kakukktojást –, ahol többnyire sikeres szezonokat zárt, milyenek voltak, hogy élte meg ezeket a vándor éveket?
– Azt gondolom, hogy mindenhol tanultam valamit, mindegyik csapatnál mentalitásban, érzelmileg fejlődtem, és természetesen szakmailag is. Minden klubnál mást kaptam, a Vasasnál igen egyben volt a társaság, szinte mindenki egykorú és nagyon fiatal volt. Bajnoki címet és kupát tudtunk nyerni a második évben. Mellette iskolába is jártam a  Budapesti Gazdasági Egyetemre, és azt is elvégeztem közben. Szerettem ott élni jó volt a közeg is. Utána mentem Nyíregyházára, például ott lett jogosítványom. Mindenhol meghatározó élményeket szereztem, új embereket ismertem meg, ott ráadásul nagyon profi körülményeket biztosítottak,  a csarnokban minden adott volt ahhoz, hogy jól szerepeljünk. Kaposváron ugyancsak remek jó csapatunk volt, Szasa Nedeljkovics személyében remek edzővel dolgozhattam együtt. Igaz, a többi helyen sem panaszkodhatok a mesterekre, vele azért más volt. Igaz rengeteget melóztunk, de meglett az eredménye. Nem utolsó sorban itt ismertem meg a férjemet, így ebből a szemszögből nézve igencsak meghatározó város számomra, és onnan már minden állomáshelyemre elkísért. Ezt követően kerültem Szombathelyre, bár ez pont a Covid időszakára esett, és sportolói szemszögből felettébb érdekes év volt. Sok olyan dologgal találkoztunk, amivel előtte nem, és ezekkel meg kellett küzdeni. Gondolok itt a betegségekre, szünetelt a bajnokság, tanácstalanok voltunk, hogy elindul-e egyáltalán. Ott mindenkinek voltak kérdései... Majd Balatonfüreden szintén jól éreztem magam, már maga a város is igen impozáns, szerettünk ott lenni. Az utolsó csapataimnál sokkal komolyabb szerepet kaptam csapatkapitányként, nagyobb felelősség volt rajtam, ahogy mentünk előre az időben. Mindenhonnan hoztam valamit, ami előre vitt, és rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem.

A 2023-2024-es idényben visszatért anyaegyesületéhez, tudatos választás volt, szerepelt a terveiben?
– Amikor már húszas éveim végén jártam, közel a harminchoz, megfordult a fejemben sokszor, hogy milyen jó lenne ott befejezni a pályafutásomat, ahol elkezdtem. Igaz, korábban még nem volt Fehérváron olyan szintű röplabda, amely miatt hazajöttem volna, de aztán szerencsére az utolsó évre az lett. Ezt így akarta a sors! Az pedig külön jó, hogy Király-Tálas Zsuzsannával, és Pallag Ágnessel, valamint azokkal a fiatalokkal, akiket Irénke néni kinevelt utánunk együtt játszhattam. Nagyon jó kis gárdát raktunk össze a végére, rajtam sokat dobott, hogy velük lehettem. Jó érzés volt segíteni nekik, hogy mire figyeljenek ami fontos lehet a játékban, technikában és taktikában egyaránt. Az azonban a mai napig is fáj, hogy nem lett meg a bronzérem, nagyon szerettem volna úgy zárni, de így hozta az élet. Bízom abban, hogy idén sikeresebbek lesznek a lányok!

Meglepő módon aztán az idény végén bejelentette a visszavonulását, mi volt az oka, hiszen még egyáltalán nincs abban a korban, hogy szögre akassza a cipőt?
– Ne feledjük el azért, hogy 30 éves elmúltam, és 22-23 évet játszottam folyamatosan. Igénybe vette a szervezetem, mi nagyon sokat edzettünk és fizikálisan a végére eléggé kimerültem. Közben nyaranként a válogatott programok miatt sem volt szabadidőm, kevesebb idő jutott a regenerálásra, és azt is emiatt visszamondtam, mert muszáj volt pihennem. Úgy voltam vele, amíg százhúsz százalékig tudom csinálni, addig csinálom, és amikor nem megy annyira, abbahagyom, Nem vagyok az a típus, aki szereti a lébecolást. Nyilván az is közrejátszott, hogy a férjemmel családalapítás tervezünk, ezért is döntöttem úgy végül, hogy elkezdem a civil életet.

Az elhivatottság abból is fakadhat, hogy Fésüs Irén ezt annak idején mondhatni Önökbe „verte”?
– Persze, tökéletesen belénk ültette a maximalizmusát, de egy sportolónak egészséges szinten erre feltétlenül szüksége van! Én is olyan mentalitású vagyok, és a családból is ezt hozom, hogy mindig a legjobbat kell produkálni, mert csak akkor lehetek elégedett.

Számos sikernek aktív részese volt pályafutása során, elég csak arra gondolni, hogy Európa-liga-győztes, Eb-résztvevő, magyar bajnok és kupagyőztes volt, hogyan vonna mérleget ezekről az évekről?
– Nagyon szerettem a válogatottban lenni, az utánpótlás válogatottban eltöltött évek alapozták meg mostani barátságaimat. Zsuzsit leszámítva – hiszen őt óvodás korom óta ismerem – a többiekkel is szoros barátságot kötöttem, gondolok itt Pallag Ágnesre, akivel szintén nagyon jó barátnők vagyunk. Kiváló csapat volt, és ahhoz, hogy jó eredményeket érjünk el a fiataloknál elengedhetetlen, hogy jó legyen a közösség. Sokat tanultam ott is magamról a sportágról, mondhatnám azt, hogy velünk együtt fejlődött a röplabda. Amikor pedig felnőtt válogatott lettem már nagyon sok olyan játékos volt, aki külföldről tértek vissza és megint egy más ritmust adtak az edzéseknek.
Ott feltétlenül tágult a látóköröm azzal kapcsolatban, hogy mi is a röplabda, nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi szinten hova kellene jutni, mit is akarunk, mi lehet a siker titka? Abban a csapatban annak idején, Dobi Edinával, Horváth Dórával együtt játszhattam, én voltam a legfiatalabb, amikor Európa-ligát nyertünk. Örültem annak, hogy részese lehettem ennek az együttesnek!

Teljesnek érzi a pályafutását?
– Egyáltalán nincs bennem hiányérzet, minden úgy volt jó, ahogy volt. Talán az előbb említett bronzérem elvesztése még bennem van, de idővel valószínűleg ez is leülepedik.

Belecsöppent a civil életbe, amely egyben azt is jelentette, hogy folytatja a klubnál, ám mostantól nem teljes mértékben a pályán, hanem több időt tölt az irodában, a mentorprogram vezetőjeként ez egy teljesen új szerepkört kellett megismerni, így van?
– Ez teljesen új feladat számomra! Az, hogy nem az edzésre megyek, hanem az irodában ülök furcsa volt az elején, valamint az is, hogy nem fizikai munkát végzek, hanem szellemit, amely teljesen másképp fárasztja le az ember agyát. Ezt meg kellett szoknom. Örülök annak, hogy a klubnál tudtam maradni, és tudok segíteni a mentorprogramon keresztül a legtehetségesebb játékosoknak a pályán és azon kívül. A program teljesen új keletű, keretein belül én fogom tartani a kapcsolatot a játékosokkal, edzőikkel, tanáraikkal és kollégiumi nevelőikkel. A célunk az, hogy minden körülményt biztosítsunk számukra, hogy a lehető legtöbbet hozhassák ki magukból. Még nekem is tanulnom kell, mert nagyon sok olyan szabály, változás van ahhoz képest, mint amikor én voltam fiatal.