A felejtés veszélye, az igazi profik és az őrültek

– Mi a véleménye?

– Gyönyörű, el vagyok ragadtatva attól, amit látok – mondta a FEOL-nak Komáromi Tibor, miközben szemét az aranybetűs névsoron nyugtatta. – Az emlékmű formája, alakja, vaskossága is azt mutatja, milyen jelentős eredményeket értek el a sportolóink. Erős a megjelenése, és igen, ez illik az 1952-ben Helsinkiben történtekhez.

– És illik a birkózáshoz is…

– Igen, de ezúttal nekem most nem a birkózás jut eszembe, mint ahogyan a fejemben otthon sem a saját sportágam múltja és története fordult meg, amikor a meghívást kapva azon gondolkodtam, milyen lehet ez az emlékmű, milyen lesz a megemlékezés. Csodálatos lett, egy gyönyörűség.

– Kű Lajos régi terve, hogy ezeket a világra szóló eredményeket példaként állítsa az ifjúság elé. Miként látja kívülről, igaza van?

– Nemrégiben Lajossal egy szlovákiai birkózó versenyen találkoztam. Ismerősként, barátként fogadták ott, és akkor én azt mondtam neki, nagyon tisztelem benne, hogy ennyire kreatív. Mindig van egy ötlete, amelyben szerepel a sport és a haza szeretete. De ez így jó, mert kellenek a hasznos és jó emberek ­– és az őrültek, mint amilyen én is vagyok. Emlékszem arra, hogy talán az első idegenlégiósa volt az országnak, aki külföldön játszott. Egészen más szempontok alapján szemlélte a világot, hazajött és azóta is a sporttal foglalkozik, különböző ötletek alapján mindig megvalósít valamit és mindig mozgásban van. Szerencsémre körülbelül húsz éve ismerem. Rendezvényekre jártunk, az öregfiúkkal fociztunk együtt, vele, de még Fenyvesi Mátéval is! Valahol a határon túl rúgtuk a labdát, amikor Fenyvesi Máté elszaladt a baloldalon és én megjegyeztem Lajosnak: „Te, szólj már az öregnek, el ne essen, mert megüti magát!” Máté bácsi akkor már nem volt fiatal legény. De Lajos azt válaszolta, hagyd az öreget, ő ezt imádja! Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy én őket megismerhettem, mert ugyanazt szeretik, amit én: a sportot, a mozgást.

– Mit szól az Aranycsapat Alapítvány legújabb törekvéséhez, amely arról szól, hogy a jelenlegi Olimpiai Emlékmű mellett létesüljön egy szoborpark, amely mások mellett például azoknak a magyar sportolóknak állít emléket, akik más országok színeiben lettek olimpiai bajnokok?

– Legyen ilyen szoborpark! Szeretnék úgy fogalmazni, hogy szerintem a jelenben kell élni, dolgozni, menni előre, elvégezni a munkát, azonban a jelen nem létezhet a múlt nélkül. Ha egy nemzet elfelejti a sportmúltját, amely annyi mindennek adott egységes kultúrát és hátteret, akkor vége a nemzetnek és vége a sportnak. Számos esetben megtörtént már a történelem során, hogy egy-egy nemzet lemorzsolódott a történelem színpadáról, beolvadt, de mi magyarok még mindig tartjuk magunkat. Ezért van szükség arra, hogy visszanézzünk. Nem kell minden nap, de legalább néha! Sok helyen az országban szükség volna arra is, hogy ezeket az embereket, mint korábban a nagy mesélőket, elhívják, beszéljenek a sportról, meséljék el, mi történt velük, kivel találkoztak. Hiszen például Kű Lajos is olyan labdarúgókkal játszott együtt, akik most már mondákba illő hősökké váltak. Megjegyzem, ahhoz, hogy egy város helyszínt tudjon adni egy ilyen emlékműnek és az ahhoz kapcsolódó szoborparknak, olyan önkormányzat szükséges, amelyik ezt fontosnak látja. Szerencsére az újkori olimpiák kezdete óta az eszme soha nem szűnt meg létezni. Én például az idei ötkarikás játékokat is kitörő lelkesedéssel szemléltem.

– A megnyitót is? Az enyhén szólva eléggé megosztóra sikeredett.

– Több olimpiai megnyitón vettem részt, Barcelonában én vittem a magyar küldöttség zászlaját. Tudomásul kell venni, hogy változik a világ. Bármit lehet mondani, de az tagadhatatlan, hogy a legújabb technika felhasználásával zajlott le a megnyitó ünnepség. Az a kérdés, a világ nemzetei megérettek-e rá, hogy saját nemzeti meggyőződésüket beillesszék az olimpiai eszmébe? Való igaz, a sportolók a hajós felvonulás alkalmával csupán pár másodpercre kaptak figyelmet a közvetítés során, ha ez másként történik, talán többen lettek volna elégedettek. De az embereknek tudomásul kell venniük, hogy nem minden nyerheti el egyformán mindenki tetszését.

– A párizsi birkózó mérkőzéseket figyelve eszébe jutottak saját olimpiai összecsapásai? Nosztalgiázott?

– Nem, nem! De a Szajnában való úszás közben és az öttusát nézve elérzékenyültem, és még azon túl is akadt egy-két jelenet, amikor hasonló módon éreztem. Ám nem jutott eszembe, hogy én miként oldottam meg annak idején a feladataimat. Az biztos, hogy aki olimpiát akar nyerni, annak ma is maximálisat kell nyújtania. Mint ahogyan valamelyik Szajnában úszó sportoló mondta, azzal ő nem foglalkozott, mi csapódott esetleg a lábához, csak azt tudta, neki mennie kell előre. Igen, ilyenek az igazi, profi sportolók.

– A Honvéd Szondi SE legendás székesfehérvári birkózóira miként emlékszik vissza? Tombor Istvánra, Rácz Lajosra, a Seres-testvérekre gondolok.       

– Természetesen személyesen ismertem őket. Az én időmben a Seres-testvérek már kiöregedő félben voltak a válogatottból, Rácz Lajossal még pár évet eltöltöttem együtt a válogatott közös felkészülésein. Rácz Lajos Szőnyi Jánossal együtt a nemzeti csapatnál vezetőm, edzőm volt. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam a fehérvári birkózókkal és rajtuk kívül más székesfehérváriakkal is, ez pedig részben jelen idő, hiszen több barátom él a városban. Tudom, hogy valaha Székesfehérvár volt Magyarország közepe.