A küzdelmesen megszerzett francia vízumtól az UEFA Kupa fináléjáig

A pódiumon bő egy hónapja Koszta János, Szabó József, Csongrádi Ferenc és az akkori pályaedző, Hartyáni Gábor foglalt helyet, ezúttal Burcsa Győző, Szabó és Csongrádi mellett Fejes Gábor ült az asztalnál és osztotta meg gondolatait a négy évtizeddel korábbi eseményekről, a kupasorozat második fordulójáról. Párizsban 4-2-re nyert a Vidi, két héttel később hiába vezetett 2-0-ra a Sóstói Stadionban, a köd megállja parancsolt, a német Aron Schmidhuber játékvezető a 67. percben lefújta a mérkőzést, amit másnap déli 12 órakor pótoltak. Májer góljával harmadszor is nyert a fehérvári alakulat. Először a három derbi kilenc gólja pörgött a kivetítőn, minden találatot értékeltek a vendégek, majd a sztorizás következett. Kiderült, az első, párizsi derbit megelőzően komoly feladata akadt a technikai vezetőnek, Fejes Gábornak.

– Én őriztem az összes útlevelet, a párizsi meccs előtt megkértük a beutazási engedélyeket a francia követségtől, amit meg is kaptunk, egyszeri beutazásra jogosított. Azonban a kinti meccs előtt két héttel vezetőedzőnk, Kovács Ferenc kiutazott Párizsba, hogy feltérképezze az ellenfelet, akkoriban nem volt más lehetőség, ez volt az egyetlen esély, hogy információkat szerezzünk az aktuális ellenfelekről. A vezetőedző hazatért, visszaadta az útlevelét, már indultunk volna a reptérre, hogy repülünk Párizsba, amikor átnéztem a dokumentumot, akkor láttam, hogy Feri bácsinak nincs vízuma. Gyorsan telefonáltam az anyacéghez, a Videoton gyárba, akik azonnal biztosítottak szolgálati autót sofőrrel. A francia nagykövetségre mentünk, ahol fogadtak, jött a konzul, aki megértette a problémát, azonnal bepecsételte az új vízumot, a reptéren csatlakoztam a többiekhez, aztán indultunk a francia fővárosba. Tehát kalandosan kezdődött számunkra a második forduló – jegyezte meg Fejes Gábor.

A keddi, párizsi edzés sem alakult zökkenőmentesen, ugyanis a stadionban teljes sötétség fogadta a tréningre érkező fehérváriakat, szóltak a recepciósnak, aki telefonált, majd kigyúltak a fényes, ezzel nem volt gond, azonban labdák nem álltak rendelkezésre. Aztán ez a probléma is megoldódott, gond nélkül lezajlott az egyórás gyakorlás. Fejes másnap a Parc des Princes díszpáholyában ült a mérkőzésen, a második fehérvári gól, Szabó fejese nyomán odament hozzá a francia tolmácsuk.

– Azt kérdezte tőlem, mit gondolok, szerzünk még újabb gólokat? Ránéztem, persze, hiszen bőven van még idő. Aztán jött a harmadik és a negyedik, Csongrádi két találata. Alig volt hihető, hogy a második félidő derekáig berámoltunk négy gólt. Nagyszerű emlék, amit kicsit sajnálok, hogy ott voltunk a világ egyik legszebb városában, amit nem volt időnk megnézni. A meccs másnapján busszal végigvittek bennünket, a legfőbb nevezetességeket megmutatták, de csak pár perc jutott mindenre, az Eiffel-toronyra, a Notre Dame-székesegyházra, ki a járműből, be a járműbe, nem volt időnk semmire. Illetve

a Louvre-ba benéztünk, Mona Lisát megtekintettük, mindenkinek csalódást jelentett. Valami nagy festményre számítottunk, kiderült, kicsi alkotásról van szó.

Burcsa Győző a nagyszerű menetelés után szerződött Franciaországba, az AJ Auxerre együtteséhez, mosolyogva közölte: kis túlzással akkor eldöntötte, ha teheti, Franciaországba szerződik, hogy megnézhesse a Trocaderót, a Notre Dame-ot, a többi nevezetességet.

– A kupaszereplést követően igazoltam a franciákhoz, egy negyvenezres, nagyon szép kisvárosba, erős csapathoz. Nekem szerencsém volt, elmúltam 30 éves, így megkaptam az engedélyt, hogy a profi világban bizonyíthassak. Később is többször pályára léptem a Parc des Princesben, nagyon jó érzésekkel tértem vissza az Auxerre játékosaként. Mint ahogy most is, ha a St. Germain meccsét nézem a BL-ben, vagy a francia bajnokságban, jó visszagondolni a negyven évvel ezelőtti eseményekre. Ezeket az élményeket senki nem veheti el tőlünk. A gallok elleni mindhárom találkozón nagyon jól játszottunk, teljesen megérdemelten nyertünk mindannyiszor. Ahogy most is, a világbajnoki cím és az ezüstérem nyomán, a nyolcvanas évek közepén is nagyszerű futballhangulat uralkodott a franciáknál, 1984-ben hazai pályán nyerték az Európa-bajnokságot, a spanyolokat verték 2-0-ra a döntőben, a PSG stadionjában. A párizsiaknak öt játékosa szerepelt a válogatott keretben, ami még inkább emeli a teljesítményünk értékét. Ráadásul az Eb-döntőben nem 24, mint manapság, hanem csak 8 csapat szerepelt, lényeges, hogy mi az ott szereplő közül négy nemzet reprezentánsával találkoztunk az UEFA-kupában. A gallokon kívül spanyolokkal, angolokkal és jugoszlávokkal.

Burcsa hozzáteszi, anno zárt rendszerben éltek itthon, egyszeri engedéllyel utazhattak, a nyugati világ más volt, a PSG már akkoriban igazolhatott külföldieket.

– Náluk játszott az osztrák gólkirály Richard Niederbacher és a jugoszláv irányító, Safet Susic, tehát komolyan megerősített együttesről beszélünk. Ahogy a Real Madrid és a Manchester United is igazolt minőségi légiósokat a hazai sztárok mellé. Nekem 1985 nyarán sikerült külföldre szerződnöm, ami másként működött, mint manapság. Válogatott labdarúgók igazolhattak csak külföldre, kellett a hazai szövetség és a klub engedélye, amit meg lehetett oldani, de nagyon nehéz volt, ráadásul egyszeri kiutazási engedélyt kaptunk a családommal. Ma ez már alig hihető, szülői engedéllyel egy 15 éves labdarúgó szerencsét próbálhat bárhol a világon. Akkoriban mások voltak a szabályok, ehhez kellett alkalmazkodnunk.

Elmúlt 31 éves, amikor az Auxerre szerződtette, azt mondja, gyorsan felvette az élvonal ritmusát, az elkövetkező két évben is folyamatosan fejlődött.

– A francia bajnokságban nagyon sok fiatal jutott szóhoz, akik folyamatosan jöttek ki az ott már kiválóan működő akadémiákról, ezekről az intézményekről itthon nem is hallottunk. A klubomban két fiatal bontogatta szárnyait, a később világsztárrá váló, akkoriban még tinédzser Eric Cantonával és Basile Bolival játszottam együtt. Nem csak ők, a többi tehetség is mindent elkövetett azért, hogy stabilizálják helyüket a csapatban, ne igazoljanak külföldit a helyükre. A francia futball akkor is előttünk járt, a játék gyorsaságában feltétlenül, bár az Auxerre sikeres, mégis kis klubnak számított, nagyon sok újdonsággal szembesültem. Figyeltek az étkezésre, a pihenésre, a regenerálódásra. Az alkohol fogyasztása – amivel én soha nem éltem - itthon tilos volt, kinn engedték, persze, profi sportolók lévén mindenki tudta a mértéket. Amikor kikerültem, többen azt mondták, szerencsés vagyok, én azonban úgy gondoltam, ezért nagyon is megdolgoztam. Válogatott voltam, a bajnokik mellett a Vidiben minden meccsen pályára léptem a nemzetközi sorozaton, szerintem jól teljesítettem. Ahhoz, hogy nyugati klubhoz szerződhessek, nagyon sok dolognak kellett megfelelnem. A hazai egyesületemnek el kellett engednie – pénzt kaptak értem, tehát nem jártak rosszul -, az MLSZ-nek, a hazai fociszövetségnek, valamint az OTSH-nak, a sporthivatalnak is engedélyeznie kellett a dolgot, valamint rendelkezni kellett fogadó országban munkavállalási engedéllyel. Tehát nem volt egyszerű. Mivel egyszeri vízummal rendelkeztem, a nyári szabadságom utolsó hete mindig azzal ment el itthon, hogy az érvényes szerződésem ellenére beutazási engedélyt szerezzek magamnak és a családomnak.

Annyit hozzátesz, számára a kupasorozat legnagyobb élményét a Manchester elleni, hazai összecsapás jelentette.

– Amikor nézem az MU meccseit, mindig megdobban a szívem, ez a párharc volt a legértékesebb, szakmailag és emberileg, ott emberfelettit nyújtottunk a továbbjutáshoz. Olyan időjárási körülmények között, amelyek az angoloknak kedveztek. Azért jutottunk el a fináléig, mert a 13 meccset felölelő menetelés során egyszer legalább mindenkit megvertünk.

A párizsi mérkőzésen kétszer eredményes, a köd miatt félbeszakított derbin szintén eredményes csatár, Szabó József számára is életre szóló élményt jelentett a sorozat.

– Én elmondhattam magamról, hogy pár napon belül többször jártam Párizsban. Kedden kiutaztunk, lejátszottuk a meccset, egy napot még maradtunk, másnap nem tudtunk hazautazni köd miatt, emiatt pénteken érkeztünk haza. Vasárnap Szegeden léptünk pályára, hétfőn én visszatértem a francia fővárosba, a Moulin Rouge-ban rendezték az európai gólkirályok gáláját, amelyen magyar győztesként részt vettem, ugyanis én rúgtam a legtöbb gólt az NB I-ben, az 1983-84-es szezonban. Az európai aranylabdát Ian Rush kapta, a Liverpool támadója, ott volt Michel Platini, Alain Giresse, Jean Tigana és Franz Beckenbauer, elit társaságban ültem az asztalnál, majd szólítottak engem is a színpadra. Külön kiemelték, hogy pár nappal korábban kétszer is betaláltam a PSG ellen.

A Vidi csapatkapitánya, Csongrádi Ferenc is kétszer bevette Baratelli kapuját a franciaországi összecsapáson.

– Óriási élményt jelentett mindegyik találkozó. Párizsban Szabó Józsi már az elején betalált, aztán az első félidő derekán ismét, aztán következett az én két találatom. Nagyon jól futballoztunk, mindegyik derbin mi voltunk a jobbak. Kiváló labdarúgók alkották a riválist, de csapatként lényegesen jobban funkcionáltunk. A franciák játéka feküdt nekünk, a sorozaton szerintem ezeken a meccseken játszottunk a legjobban. Néha elgondolkodom, ha a Real Madriddal nem májusban, hanem az ősszel találkozunk, lehet, más lett volna a párharc kimenetele.