Varázslatos Szent Iván-éj

z Iván-napot világszerte ünneplik, komoly köze van a napfordulóhoz, amely az év legrövidebb éjszakáját is jelenti, ám Szent Iván mégsem a csillagászatilag meghatározott nap. Ennek oka az, hogy kétféle időszámítási mód, a tropikus - azaz a Földhöz viszonyított Napállás - és a valódi naptári évek közötti különbség jelenik meg, amelyik a naptár meghatározása után előre csúszott három nappal...

A keresztény liturgiában és ünneprendek sorában két Napforduló kötődik a születéshez, így június 24. a Keresztelő Szent Jánosé mint a nyári, míg a téli, december 24. a Megváltóé. A bibliai történet szerint a Keresztelő, aki a fényben született, és ezzel a fénnyel kereszteli majd meg azt, aki győzedelmeskedni fog a halálon, azaz Jézust. A keresztény szimbolikába így nyert beillesztést a seregnyi régi mitológiában is szereplő történet, amely a fény és a sötétség küzdelméről szól. Ez a harc minden történetben a fény győzelmével, vagyis a megújulással, az újjászületéssel ér véget...

Az éjszaka, a sötétség minden mitológiában a halál lunáris birodalma. Ezért az évnek ezen a napján minél messzebbre, távolabbra kell űzni az ártó szellemeket a fény erejével. Ezen az éjszakán a fényt nagy tüzek idézik meg és teszik kortalanná. Az északi féltekén a hegytetőkön, a falvakon kívül fellángolnak a máglyák. A nyárközép napját az ősi idők óta megünnepelték a kelták, a germánok, a szlávok és szinte az összes északi nép. Papjaik, például a druidák, a Föld és az Ég nászát tisztelték ekkor, de ebben a hitvilágban rituális gonoszűző, sárkányűző, termékenyítő mágiák is helyt kaptak, de a természet és a fák tiszteletét is kifejezték. A tűzfesztiválok és a szerelmi mágia, a varázslás éjszakája alakult ki. Ezen az éjszakán a Tordai-hasadékban a rómaiak már raktak máglyákat Vezuvius tiszteletére.

A tűzben csontokat, szemetet égettek a rőzsével, mondván az ördögöt tömjénezik . A bűbáj éje volt, mint ahogyan Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában is láthatjuk. A szertartásos tűzugrásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata volt. Bod Péter az 1750-es években írta le, hogy üszögöket vittek a gyermekek és szétszórták a káposztáskertben, hogy a hernyókat elűzzék, szórtak a vetésbe is, hogy a gabona meg ne üszkösödjék. A tűzbe dobott gyümölcsnek, amely megaszalódott, gyógyító erőt tulajdonítottak. A Csallóközben a máglyára tették az előző évi aratókoszorút, amelyet egy leány háromszor körbejárt, és vízzel megszentelte , egy legény pedig fáklyával háromszor körbefutotta. Az éjszaka szedett virágokból koszorút kötöttek, ezt a ház elejére akasztották, tűzvész ellen. Keresték az aranyos patrácot , a legszebb virágot, amely csilingelő hangon énekel, és ha megszólal, elrejtett kincsekre figyelmeztet...

Jobbára a tüzeket négyszög alakúra rakták, amely a négy égtájat, évszakot jelképezte. Tüzet megrakáljuk, négyszögre rakáljuk. / Egyik szögén ülnek szép öreg emberek, másik szögén ülnek szép öreg asszonyok. / Harmadikon ülnek szép ifjú legények, negyediken ülnek szép hajadon leányok.

Berze Nagy János 1940-ben írta le a mátkázó és komázó játékot a Baranya megyei Hörnyék községben. Ez egy barátságkötő szokás, amely több helyen is előfordult. Sötétedés után a tűzhöz a fiatalok kezükben egy meggybokrétával díszített faággal, amelynek a végére almát - Szent János almát - tűztek, érkeztek meg. A barátok és barátnők egymással szembe álltak és szavalták: Mátka, mátka, mátkázzunk, / Míg élünk, míg halunk, / Mindig mátkák maradunk. (Ezt kétszer isméték, míg a harmadik verssort csak egyszer.) Koma, koma, komázzunk, / Míg élünk, míg halunk, / Mindig komák maradunk.

A baba- vagy komafának nevezett faágat kicserélték. A tűz leégése után a fiúk a tüzet átugrálták, majd fáklyákat gyújtottak, és azzal szaladgáltak le s fel...

Az egészségvarázslásnak sokféle formája volt ismert Erdélyben. Például Gimesben bodzafaágat pároltak a tűzön, és azt később a daganatokra kenték. Másutt a megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen. Vajkán sajátos gyógyfű keveréket füstöltek, s ez állt vasfűből, fodormentából, tisztesfűből. Az ebből főzött teát mellfájás ellen használták... Tisztes légy, hasznos légy, / Majoranna, bukros légy! Bácskában úgy tartották, hogy a tűzben sült alma a torokfájás ellen jó. Ellenben szinte mindenütt élt egy tilalom is, mégpedig annak nem volt szabad almát ennie, akinek meghalt a gyermeke, mert megeszi a menny- országban lévő kisgyermeke aranyalmáját. Szeged környékén gyermekek járták az utcákat, és skandálták: Hintsék kentök almát, ha nem: pedig hajmát! A háziak pedig a kerítésen át az akkor beérő szentiványi almát és egyéb gyümölcsöket szórtak ki. Úgy vélték, hogy ezzel az ajándékkal a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg. Ugyanakkor a hajdúdorogi, büdszentmihályi görög katolikusok a János almáját osztogatják. Az egészség varázslásra utal az is, hogy a tűzugrálás közben azt kiáltozták: Kezem lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrjon!

Különös rítus volt az összeéneklés , amely egyfajta szerelemvarázslásnak tekinthető. A falu összes fiatalját felsorolták a párosító rítus-énekekben. Gyakran igen hosszúak voltak ezek az énekek. Heltai Gáspár 1570-ben írta: Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta.

Kodály Zoltán, a XX. század elején, a Nyitra megyei Kolonban gyűjtött egy szép csokorral az énekekből. Idézzünk ezekből: Mel magos rutafa, ága elágazott, / a tenge-ren által hajlongott. / 1. Egyik ága hajlott Balkó Pista udvarába, / 2. Másik ága hajlott Császár Borcsa udvarára, / 1- 2. Selem sár hajó Magyar Ilonának haján fölyő gyöngy koszorú gyöngy. // Ki lovai vannak a nagy hegyek alatt, / Téridd, Ilka, téridd az én lovaimot, / de ott is ott vannak a Balkó Mihálé / én is megtérítem a te ludaidot. / Selem sár hajó Magyar Ilonának / haján fölyő gyöngy koszorú gyöngy. // Oda vetekedik háromféle virág. / Virágom, véled elmegyek, / virágom, tőled el sem maradok. (A rutafának külön is volt jelentősége, mert a virág kis kely- heiben felgyűlő olajat ügyesen meg lehetett gyújtani, és a misztikus fényével riogatni a leányokat.) A virágok pedig vetélkednek egymással: Elsőféle virág a búza szíp virág. Virágom, véled... / Másikféle virág a szőlő szíp virág. Virágom, véled... / Harmadikféle virág rúzsa szíp virág. Virágom, véled... / Ne vetekdj vélem te szőlő szíp virág, / mert bizony énvelem széles ez a világ íl. Virágom, véled... / Ne vetekedj vélem te rúzsa szíp virág, / mert bizony én vele szent misét szolgálnak. Virágom, véled...

A tűz lassan csillapodott, és az ifjak s leányok el-el kóboroltak a közeli ligetekbe, erdőkbe, míg az öregek és a gyermekek a tűz mellett maradtak és játszottak.

Szinte minden népnél felbukkan a Szent Iván-éji rituálé. Németországban, már a XV. századi krónikák is említik az örömtüzeket a Szent János napjának előestéjén. Leírták, hogy üröm-, verbénafüzérekkel díszítették magukat, és a tüzet szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ezzel megóvják szemük épségét. Hajnalban - szerencse kívánságok közepette - ezeket bedobták a tűzbe. A bajoroknál a tűzugrásnak értékét abban látták, hogy attól majd jobban nő a len és a kender. Tehát minél magasabbra kellett elrugaszkodni. Ugyancsak a magassághoz kötődött Badenben ez a játék, de ott abban hittek, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legtöbb termést betakarítani, akiknek a gyermekei a legjobban teljesítettek. Volt, ahol hatalmas lángoló, szalmával borított fakereket kergettek le a domboldalon a folyóba. Lotharingiában ezt a Nap jelképének tekintették. Franciaországban, Moselle folyó környékén szintén a tüzes kerékkel ünnepeltek. A tűznek megtisztító és védelmező erőt tulajdonítanak a lappok és a portugálok is. Svédországban a máglyák a keresztutaknál lobbantak fel. (Jegyezzük meg, hogy a vajdasági Nagyszereden is hasonló történt Szőke Anna le-írása szerint: Szerbek, pémek (ők az elszerbesedett csehek) és magyarok szervezték a tűzgyújtást, az utcák kereszteződésénél. ...mindenki a saját nyelvén énekelt, s észrevétlen meg is tanulták egymás nyelvén a hosszú szentiváni énekeket. ) A svédek mérges gombákat is dobáltak a tűzbe, hogy megtörjék a manók hatalmát, tartottak ugyan-is attól, hogy általuk megnyílnak a hegyek, és a gonoszok onnan kiszabadulva elözönlik a felső világot. Ez a hit élt a régi keltáknál is a Halloween éjszakájáról. Juhannus ünnepének nevezik ezt a napot a finnek. Ők jobbára a közeli tó vizére szállnak családostól, majd a parton közös vacsorákat rendeznek, és várják a felkelő Napot. A víznek az olaszoknál is jelentősége van, nagyokat fürdenek az éjszakában. Háromszor illett a pároknak átugrani a tüzet a cseheknél. A lángok felett koszorúkat hajigáltak át egymásnak, a megpörkölődött növényi anyagokat hazavitték, és ezzel megfüstölték a házat, s hitték, hogy az megvédi az állatok és az emberek egészségét. Az angolok a Szent Iván-éji máglyáról vittek haza lángot, fáklyákkal. Azt is állították, az almatermés tönkremegy, ha e napon nem égnek a tüzek. Náluk is szokás volt a tüzes kerekek gurítása, de lobogó diszkoszkorongokat dobáltak az ég felé. Ugyanakkor náluk is ez egyfajta szerelmesek fesztiválja. A nap virága náluk a páfrány. Az USA-ban a hopi indiánoknál e napon visszaviszik a szellemeket ábrázoló figurákat föld alatti termeikbe. Ott pihennek azok a téli napfordulóig. Ez a szertartás náluk a hazatérési ceremónia .

A mexikói napkultusz maradványa a voladorok tánca, amelyet egy-egy 30 méter magas rúdon adnak elő, a derekukra erősített kötélen lógva. Ugyanitt gyűjtik a harmatot, és meghempergőznek a nedves fűben. Milyen furcsa egybeesés, hogy nálunk is szokásban volt a Dunántúlon ez a rituálé! Az így nyert vizecskével mosták meg a leányok orcáját, hogy szépek legyenek...

A Szent Iván-éj a varázslatos éjszaka - a vágyak éjszakája szinte mindenütt, szerte a világon...

A

A keresztény liturgiában és ünneprendek sorában két Napforduló kötődik a születéshez, így június 24. a Keresztelő Szent Jánosé mint a nyári, míg a téli, december 24. a Megváltóé. A bibliai történet szerint a Keresztelő, aki a fényben született, és ezzel a fénnyel kereszteli majd meg azt, aki győzedelmeskedni fog a halálon, azaz Jézust. A keresztény szimbolikába így nyert beillesztést a seregnyi régi mitológiában is szereplő történet, amely a fény és a sötétség küzdelméről szól. Ez a harc minden történetben a fény győzelmével, vagyis a megújulással, az újjászületéssel ér véget...

Az éjszaka, a sötétség minden mitológiában a halál lunáris birodalma. Ezért az évnek ezen a napján minél messzebbre, távolabbra kell űzni az ártó szellemeket a fény erejével. Ezen az éjszakán a fényt nagy tüzek idézik meg és teszik kortalanná. Az északi féltekén a hegytetőkön, a falvakon kívül fellángolnak a máglyák. A nyárközép napját az ősi idők óta megünnepelték a kelták, a germánok, a szlávok és szinte az összes északi nép. Papjaik, például a druidák, a Föld és az Ég nászát tisztelték ekkor, de ebben a hitvilágban rituális gonoszűző, sárkányűző, termékenyítő mágiák is helyt kaptak, de a természet és a fák tiszteletét is kifejezték. A tűzfesztiválok és a szerelmi mágia, a varázslás éjszakája alakult ki. Ezen az éjszakán a Tordai-hasadékban a rómaiak már raktak máglyákat Vezuvius tiszteletére.

A tűzben csontokat, szemetet égettek a rőzsével, mondván az ördögöt tömjénezik . A bűbáj éje volt, mint ahogyan Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában is láthatjuk. A szertartásos tűzugrásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata volt. Bod Péter az 1750-es években írta le, hogy üszögöket vittek a gyermekek és szétszórták a káposztáskertben, hogy a hernyókat elűzzék, szórtak a vetésbe is, hogy a gabona meg ne üszkösödjék. A tűzbe dobott gyümölcsnek, amely megaszalódott, gyógyító erőt tulajdonítottak. A Csallóközben a máglyára tették az előző évi aratókoszorút, amelyet egy leány háromszor körbejárt, és vízzel megszentelte , egy legény pedig fáklyával háromszor körbefutotta. Az éjszaka szedett virágokból koszorút kötöttek, ezt a ház elejére akasztották, tűzvész ellen. Keresték az aranyos patrácot , a legszebb virágot, amely csilingelő hangon énekel, és ha megszólal, elrejtett kincsekre figyelmeztet...

Jobbára a tüzeket négyszög alakúra rakták, amely a négy égtájat, évszakot jelképezte. Tüzet megrakáljuk, négyszögre rakáljuk. / Egyik szögén ülnek szép öreg emberek, másik szögén ülnek szép öreg asszonyok. / Harmadikon ülnek szép ifjú legények, negyediken ülnek szép hajadon leányok.

Berze Nagy János 1940-ben írta le a mátkázó és komázó játékot a Baranya megyei Hörnyék községben. Ez egy barátságkötő szokás, amely több helyen is előfordult. Sötétedés után a tűzhöz a fiatalok kezükben egy meggybokrétával díszített faággal, amelynek a végére almát - Szent János almát - tűztek, érkeztek meg. A barátok és barátnők egymással szembe álltak és szavalták: Mátka, mátka, mátkázzunk, / Míg élünk, míg halunk, / Mindig mátkák maradunk. (Ezt kétszer isméték, míg a harmadik verssort csak egyszer.) Koma, koma, komázzunk, / Míg élünk, míg halunk, / Mindig komák maradunk.

A baba- vagy komafának nevezett faágat kicserélték. A tűz leégése után a fiúk a tüzet átugrálták, majd fáklyákat gyújtottak, és azzal szaladgáltak le s fel...

Az egészségvarázslásnak sokféle formája volt ismert Erdélyben. Például Gimesben bodzafaágat pároltak a tűzön, és azt később a daganatokra kenték. Másutt a megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen. Vajkán sajátos gyógyfű keveréket füstöltek, s ez állt vasfűből, fodormentából, tisztesfűből. Az ebből főzött teát mellfájás ellen használták... Tisztes légy, hasznos légy, / Majoranna, bukros légy! Bácskában úgy tartották, hogy a tűzben sült alma a torokfájás ellen jó. Ellenben szinte mindenütt élt egy tilalom is, mégpedig annak nem volt szabad almát ennie, akinek meghalt a gyermeke, mert megeszi a menny- országban lévő kisgyermeke aranyalmáját. Szeged környékén gyermekek járták az utcákat, és skandálták: Hintsék kentök almát, ha nem: pedig hajmát! A háziak pedig a kerítésen át az akkor beérő szentiványi almát és egyéb gyümölcsöket szórtak ki. Úgy vélték, hogy ezzel az ajándékkal a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg. Ugyanakkor a hajdúdorogi, büdszentmihályi görög katolikusok a János almáját osztogatják. Az egészség varázslásra utal az is, hogy a tűzugrálás közben azt kiáltozták: Kezem lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrjon!

Különös rítus volt az összeéneklés , amely egyfajta szerelemvarázslásnak tekinthető. A falu összes fiatalját felsorolták a párosító rítus-énekekben. Gyakran igen hosszúak voltak ezek az énekek. Heltai Gáspár 1570-ben írta: Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta.

Kodály Zoltán, a XX. század elején, a Nyitra megyei Kolonban gyűjtött egy szép csokorral az énekekből. Idézzünk ezekből: Mel magos rutafa, ága elágazott, / a tenge-ren által hajlongott. / 1. Egyik ága hajlott Bal