Trükkös határátlépések

kék bolygó vándora című könyvének bemutatóján Juhász Árpád, az ismert geológus lenyűgöző élményeket osztott meg velünk.

- Én ortodox ismeretterjesztő vagyok. Az a célom, hogy mindazt, ami nekem tanulságos, szép, azt meg tudjam mutatni másoknak is - emlegeti sokat.

Harminc év, kilencvenkilenc ország, 90 ezer diapozitív. Tudomány, kutatás és kalandok. Filmjeit ismerjük a televízióból, de ezen a találkozón is vetített közönségének a messzi Afrikáról, a naszályokról. Úgy, ahogy szokta. Beférkőzött közéjük, együtt élt velük. Egyedül a déli jeges kontinensre nem jutott még el élete során. Tehette volna pedig, amikor egy angol kutatócsoport vezetőjét látta vendégül otthonában napokon át, de nehezére esett neki a kérés. A kíváncsiságon túl pedig személyes vágy is vezette: egy hegyet neveztek el amerikai kutatási területen az Antarktiszon volt osztálytársáról, Csejtei Béláról. Ott szokás ez: ha valaki sikeresen kutat hosszabb ideig, egy addig névtelen pont emlékezteti az utána jövőket munkájára.

- Nem hiszem, hogy sikerülhet már kijutnom, rettenetesen drága lett az Antarktisz - a geológus végig szívélyesen, mégis fegyelmezetten, érzéseit palástolva beszélt vágyairól, imádott munkájáról. - Jelenleg egy monopolhelyzetben lévő amerikai utazási iroda az egyetlen utaztató. Szolgáltatásuk kielégítő, gondoskodnak repülőgépről, helikopterről, motoros szánról is, csak mindez egy magyar geológus számára nehezen elérhető. A legszerényebb keretek között is kétmilliónál kezdődik az út - mondta.

Juhász Árpád magánéletéről ritkán mesél. A késztetés pedig a világjárásra, kisgyermekkorában mélyült el lelkében. Elképzelhetetlen szegénység elevenedik meg előttünk beszéde nyomán. Tízéves gyerekként egy erdő aljnövényzetéből nemcsak azért vágta a fát, és hordta haza hátán, hogy tüzelni tudjanak, hanem eladásra is. Apja a háborúban harcolt, aztán fogságba esett, anyjának kellett a segítség. De ez sem volt elég. Nagynénje gombos cipőjének sarkát fűrészelték le, mert cipőre sem volt pénzük, és a Kis-Hárshegy tetején találták meg egy angol pilóta ejtőernyőjét, abból varrtak maguknak ruhát. És miért mesélte el mindezt? Mert számos útján visszaköszönt neki ez a kép. Elmaradott országokban, amikor nagyon szegény gyerekeket látott dolgozni, döbbent rá: az ő gyermekkora sem volt különb. Csak közben mifelénk már változott a világ.

1953-ban került az egyetemre. Úgy tanult geológiát az ELTÉ-n, hogy nem láthatott vulkánt, gleccsert, magashegységet vagy tengerpartot, de még csak reménye sem volt arra, hogy valaha átlépheti a magyar határt. Lefojtott, elképesztő vágy hajtotta, hogy bejárja a világot. Egyetem után két esztendővel jutott ki először külföldre, először a Tátrába, később különféle ürügyet keresve Romániába, a Fekete-tengerhez, majd a Kárpátokba. Ő gyűjtött például ásványokat a Természettudományi Ásványtárnak erdélyi és felvidéki bányákból, amikor az oroszok 56-ban eltalálták a Nemzeti Múzeum második emeletét. Akkor égett le az Afrika-kiállítás, maga alá temetve és megsemmisítve az ásványtárat is.

- Rájöttem azonban, hogy geológusként a lehetőségeim még mindig szerények, ezért elvégeztem egy idegenvezetői szakvizsgát. Elégedetten tapasztaltam, hogy egyre távolabbi utazási célok tárulnak elém. Hálát adok sorsomnak, hogy nem zártam ki életemből teljesen az orosz nyelv tanulását. Ennek köszönhetem, hogy eljutottam Észak-Koreába, Mongóliába, több kaukázusi expedíció tagjaként megismerhettem Turkesztán hegyláncait - mondta. Negyvenéves volt Juhász Árpád, amikor először hívta meg a Magyar Televízió ismeretterjesztő filmjeihez szakértőként. Igaz, ezekben az expedíciókban csak az alaptáborokig jutott, de már fotózhatott, filmezhetett. Akkor ugyan még nagyon egyszerű technika állt rendelkezésére. Fiatalok talán meg sem értik, mit jelent az, hogy az Etna kitörését Smena 8-as géppel fényképezte.

Juhász Árpád geológus szívéhez legközelebb a vulkánok állnak. 1967-ben látta először az Etna kitörését. Feleségével a Dolomitokban túrázott, amikor az egyik újságos stand ablakában olvasta a hírt. Azonnal vonatra ültek és indultak Szicíliába. Emlékezetes volt számára a reggel, amikor a hajnali derengésben állt a komphajón, a házak lassan kirajzolódtak a távolban, már hallotta a vulkán moraját, ő pedig lazacot evett és camparit ivott hozzá. A hangulathoz megmaradnak az ízek is - mondta -, a természet rombolása egybeforr gyönyörűségével.

Maga a vulkáni jelenség annak, aki nem látott ilyet, elképzelhetetlen szépség. Juhász Árpád egészen belefeledkezett emlékeibe: - A kráter aljzata olyan, mintha üveglapokkal lenne kibélelve. Ezeket olyan nátriumsóban gazdag láva alkotja, ami már-már fehérnek tűnik. Búboskemence-szerű formákká állnak össze, ebből lövelődnek ki a forró iszapfoszlányok. Erő van benne, tisztelet és ámulat.