A cinizmus nem újkeletű

Szinte minden huszadik századdal foglalkozó dolgozat vagy egyéb megnyilatkozás azzal kezdődik, hogy a magyar hadsereg 1938-ban megszállta Szlovákia déli részét , ahonnan az ott élő őshonos szlovákoknak el kellett menniük; akik pedig maradtak, azokat a térséget okkupáló magyarok erőszakkal almagyarosították. E jeles szemlélet másik tartópillére pedig arról szól, hogy a mindenkori magyar kormányok a Magyarországon élő szlovák etnikumot erőszakkal fölszámolták. Stevtecky professzor, a Szlovák Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének munkatársa ezt így látja: Végre beszélhetünk a szlovákok azon tízezreiről, akiket a második világháború után erőszakkal a Szovjetunióba hurcoltak a gulagokra. Ám ha dél felé indulunk, hirtelenjében szótárunk diplomatikussá változik. Negyvenöt után Magyarország területén közel negyedmilliós szlovák kisebbség maradt. Ma a hivatalos statisztika szerint ott mindössze 9100 szlovák él. Az, amit a magyar uralkodó körök a szlovák nemzetiségű polgárokkal szemben elkövettek az elmúlt negyvenöt évben, az genocídium, amiért nemzetközi bíróság elé kellene kerülniük.

Így a jeles történészprofesszor!

De ezzel a nézetével korántsincs egyedül manapság. Amikor a szlovák parlament a nevezetes nyelvtörvényt vitatta, akkor Ivan Gasparovic, a szlovák parlament elnöke Csáky Pál képviselő beszédét követően ezt mondta. Nem állhatom meg, hogy a képviselő úr beszéde után megkérdezzem: mi történt a több mint kétszázezer magyarországi szlovákkal?!

A parlament elnökének, Gasparovic úrnak a kérdése jogos - és valamelyest időszerű is. Csak azt nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy a nemzetközi jog egykori professzora - mielőtt politikussá vedlett volna, Ivan Gasparovic a fent jelzett diszciplínával kereste a kenyérrevalót -, miként feledhette el mindazt, amit Trianon legszebb rózsájának politikusai 1945 és 1948 között műveltek a nemzetközi arénában? Mert ha erről nem feledkezett volna el - s vele együtt a Stevtecky úrhoz hasonló történészek is - , akkor nyilvánvalóan nem tenne fel olyan kérdéseket, amelyek, enyhén szólva, méltatlanok a nemzetközi jog professzorához s a szlovák parlament elnökéhez.

Ugyanis nekik, s némely szlovák történésznek tudniuk kellene, hogy volt egy kassai kormányprogram, amelynek szellemében a párizsi béketárgyalásokon Vladimír Clementis külügyminiszteri államtitkár vezetésével, s Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes hathatós támogatásával aláírták a cseh- szlovák-magyar békeszerződést, amely egyebek között a lakosságcserét is tartalmazta. E jeles szerződés szerint kétszázezer etnikai magyar áttelepítéséről volt szó. Helyükbe a magyarországi szlovákok repatriálását jó alkalomnak találták Dél-Szlovákia szlovák jellegének megerősítésére. Ezt az elképzelést a szerződés szerint aztán meg is valósították. Vagyis 1945-48 között a csehszlovák kormány - Husák, Novomesky és Okáli közreműködésével - gyakorlatilag fölszámolta a magyarországi szlovák etnikumot. Röviden és egyszerűen: áttelepítették őket a mai Szlovákia területére; abba a déli zónába, ahonnan az imént említett kétszázezer etnikai magyart kitelepítették. Mivel Husákék - akik Magyarországon folytatták a hazatelepítési agitációt - nem találtak elegendő jelentkezőt, mert hisz nem volt, így a Magyarországról Szlovákiába repatriált szlovákok lélekszáma alig haladta meg a hetvenezret.

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

De ezzel a nézetével korántsincs egyedül manapság. Amikor a szlovák parlament a nevezetes nyelvtörvényt vitatta, akkor Ivan Gasparovic, a szlovák parlament elnöke Csáky Pál képviselő beszédét követően ezt mondta. Nem állhatom meg, hogy a képviselő úr beszéde után megkérdezzem: mi történt a több mint kétszázezer magyarországi szlovákkal?!

A parlament elnökének, Gasparovic úrnak a kérdése jogos - és valamelyest időszerű is. Csak azt nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy a nemzetközi jog egykori professzora - mielőtt politikussá vedlett volna, Ivan Gasparovic a fent jelzett diszciplínával kereste a kenyérrevalót -, miként feledhette el mindazt, amit Trianon legszebb rózsájának politikusai 1945 és 1948 között műveltek a nemzetközi arénában? Mert ha erről nem feledkezett volna el - s vele együtt a Stevtecky úrhoz hasonló történészek is - , akkor nyilvánvalóan nem tenne fel olyan kérdéseket, amelyek, enyhén szólva, méltatlanok a nemzetközi jog professzorához s a szlovák parlament elnökéhez.

Ugyanis nekik, s némely szlovák történésznek tudniuk kellene, hogy volt egy kassai kormányprogram, amelynek szellemében a párizsi béketárgyalásokon Vladimír Clementis külügyminiszteri államtitkár vezetésével, s Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes hathatós támogatásával aláírták a cseh- szlovák-magyar békeszerződést, amely egyebek között a lakosságcserét is tartalmazta. E jeles szerződés szerint kétszázezer etnikai magyar áttelepítéséről volt szó. Helyükbe a magyarországi szlovákok repatriálását jó alkalomnak találták Dél-Szlovákia szlovák jellegének megerősítésére. Ezt az elképzelést a szerződés szerint aztán meg is valósították. Vagyis 1945-48 között a csehszlovák kormány - Husák, Novomesky és Okáli közreműködésével - gyakorlatilag fölszámolta a magyarországi szlovák etnikumot. Röviden és egyszerűen: áttelepítették őket a mai Szlovákia területére; abba a déli zónába, ahonnan az imént említett kétszázezer etnikai magyart kitelepítették. Mivel Husákék - akik Magyarországon folytatták a hazatelepítési agitációt - nem találtak elegendő jelentkezőt, mert hisz nem volt, így a Magyarországról Szlovákiába repatriált szlovákok lélekszáma alig haladta meg a hetvenezret.

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

De ezzel a nézetével korántsincs egyedül manapság. Amikor a szlovák parlament a nevezetes nyelvtörvényt vitatta, akkor Ivan Gasparovic, a szlovák parlament elnöke Csáky Pál képviselő beszédét követően ezt mondta. Nem állhatom meg, hogy a képviselő úr beszéde után megkérdezzem: mi történt a több mint kétszázezer magyarországi szlovákkal?!

A parlament elnökének, Gasparovic úrnak a kérdése jogos - és valamelyest időszerű is. Csak azt nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy a nemzetközi jog egykori professzora - mielőtt politikussá vedlett volna, Ivan Gasparovic a fent jelzett diszciplínával kereste a kenyérrevalót -, miként feledhette el mindazt, amit Trianon legszebb rózsájának politikusai 1945 és 1948 között műveltek a nemzetközi arénában? Mert ha erről nem feledkezett volna el - s vele együtt a Stevtecky úrhoz hasonló történészek is - , akkor nyilvánvalóan nem tenne fel olyan kérdéseket, amelyek, enyhén szólva, méltatlanok a nemzetközi jog professzorához s a szlovák parlament elnökéhez.

Ugyanis nekik, s némely szlovák történésznek tudniuk kellene, hogy volt egy kassai kormányprogram, amelynek szellemében a párizsi béketárgyalásokon Vladimír Clementis külügyminiszteri államtitkár vezetésével, s Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes hathatós támogatásával aláírták a cseh- szlovák-magyar békeszerződést, amely egyebek között a lakosságcserét is tartalmazta. E jeles szerződés szerint kétszázezer etnikai magyar áttelepítéséről volt szó. Helyükbe a magyarországi szlovákok repatriálását jó alkalomnak találták Dél-Szlovákia szlovák jellegének megerősítésére. Ezt az elképzelést a szerződés szerint aztán meg is valósították. Vagyis 1945-48 között a csehszlovák kormány - Husák, Novomesky és Okáli közreműködésével - gyakorlatilag fölszámolta a magyarországi szlovák etnikumot. Röviden és egyszerűen: áttelepítették őket a mai Szlovákia területére; abba a déli zónába, ahonnan az imént említett kétszázezer etnikai magyart kitelepítették. Mivel Husákék - akik Magyarországon folytatták a hazatelepítési agitációt - nem találtak elegendő jelentkezőt, mert hisz nem volt, így a Magyarországról Szlovákiába repatriált szlovákok lélekszáma alig haladta meg a hetvenezret.

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

A parlament elnökének, Gasparovic úrnak a kérdése jogos - és valamelyest időszerű is. Csak azt nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy a nemzetközi jog egykori professzora - mielőtt politikussá vedlett volna, Ivan Gasparovic a fent jelzett diszciplínával kereste a kenyérrevalót -, miként feledhette el mindazt, amit Trianon legszebb rózsájának politikusai 1945 és 1948 között műveltek a nemzetközi arénában? Mert ha erről nem feledkezett volna el - s vele együtt a Stevtecky úrhoz hasonló történészek is - , akkor nyilvánvalóan nem tenne fel olyan kérdéseket, amelyek, enyhén szólva, méltatlanok a nemzetközi jog professzorához s a szlovák parlament elnökéhez.

Ugyanis nekik, s némely szlovák történésznek tudniuk kellene, hogy volt egy kassai kormányprogram, amelynek szellemében a párizsi béketárgyalásokon Vladimír Clementis külügyminiszteri államtitkár vezetésével, s Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes hathatós támogatásával aláírták a cseh- szlovák-magyar békeszerződést, amely egyebek között a lakosságcserét is tartalmazta. E jeles szerződés szerint kétszázezer etnikai magyar áttelepítéséről volt szó. Helyükbe a magyarországi szlovákok repatriálását jó alkalomnak találták Dél-Szlovákia szlovák jellegének megerősítésére. Ezt az elképzelést a szerződés szerint aztán meg is valósították. Vagyis 1945-48 között a csehszlovák kormány - Husák, Novomesky és Okáli közreműködésével - gyakorlatilag fölszámolta a magyarországi szlovák etnikumot. Röviden és egyszerűen: áttelepítették őket a mai Szlovákia területére; abba a déli zónába, ahonnan az imént említett kétszázezer etnikai magyart kitelepítették. Mivel Husákék - akik Magyarországon folytatták a hazatelepítési agitációt - nem találtak elegendő jelentkezőt, mert hisz nem volt, így a Magyarországról Szlovákiába repatriált szlovákok lélekszáma alig haladta meg a hetvenezret.

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

A parlament elnökének, Gasparovic úrnak a kérdése jogos - és valamelyest időszerű is. Csak azt nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy a nemzetközi jog egykori professzora - mielőtt politikussá vedlett volna, Ivan Gasparovic a fent jelzett diszciplínával kereste a kenyérrevalót -, miként feledhette el mindazt, amit Trianon legszebb rózsájának politikusai 1945 és 1948 között műveltek a nemzetközi arénában? Mert ha erről nem feledkezett volna el - s vele együtt a Stevtecky úrhoz hasonló történészek is - , akkor nyilvánvalóan nem tenne fel olyan kérdéseket, amelyek, enyhén szólva, méltatlanok a nemzetközi jog professzorához s a szlovák parlament elnökéhez.

Ugyanis nekik, s némely szlovák történésznek tudniuk kellene, hogy volt egy kassai kormányprogram, amelynek szellemében a párizsi béketárgyalásokon Vladimír Clementis külügyminiszteri államtitkár vezetésével, s Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes hathatós támogatásával aláírták a cseh- szlovák-magyar békeszerződést, amely egyebek között a lakosságcserét is tartalmazta. E jeles szerződés szerint kétszázezer etnikai magyar áttelepítéséről volt szó. Helyükbe a magyarországi szlovákok repatriálását jó alkalomnak találták Dél-Szlovákia szlovák jellegének megerősítésére. Ezt az elképzelést a szerződés szerint aztán meg is valósították. Vagyis 1945-48 között a csehszlovák kormány - Husák, Novomesky és Okáli közreműködésével - gyakorlatilag fölszámolta a magyarországi szlovák etnikumot. Röviden és egyszerűen: áttelepítették őket a mai Szlovákia területére; abba a déli zónába, ahonnan az imént említett kétszázezer etnikai magyart kitelepítették. Mivel Husákék - akik Magyarországon folytatták a hazatelepítési agitációt - nem találtak elegendő jelentkezőt, mert hisz nem volt, így a Magyarországról Szlovákiába repatriált szlovákok lélekszáma alig haladta meg a hetvenezret.

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Ugyanis nekik, s némely szlovák történésznek tudniuk kellene, hogy volt egy kassai kormányprogram, amelynek szellemében a párizsi béketárgyalásokon Vladimír Clementis külügyminiszteri államtitkár vezetésével, s Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes hathatós támogatásával aláírták a cseh- szlovák-magyar békeszerződést, amely egyebek között a lakosságcserét is tartalmazta. E jeles szerződés szerint kétszázezer etnikai magyar áttelepítéséről volt szó. Helyükbe a magyarországi szlovákok repatriálását jó alkalomnak találták Dél-Szlovákia szlovák jellegének megerősítésére. Ezt az elképzelést a szerződés szerint aztán meg is valósították. Vagyis 1945-48 között a csehszlovák kormány - Husák, Novomesky és Okáli közreműködésével - gyakorlatilag fölszámolta a magyarországi szlovák etnikumot. Röviden és egyszerűen: áttelepítették őket a mai Szlovákia területére; abba a déli zónába, ahonnan az imént említett kétszázezer etnikai magyart kitelepítették. Mivel Husákék - akik Magyarországon folytatták a hazatelepítési agitációt - nem találtak elegendő jelentkezőt, mert hisz nem volt, így a Magyarországról Szlovákiába repatriált szlovákok lélekszáma alig haladta meg a hetvenezret.

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Ugyanis nekik, s némely szlovák történésznek tudniuk kellene, hogy volt egy kassai kormányprogram, amelynek szellemében a párizsi béketárgyalásokon Vladimír Clementis külügyminiszteri államtitkár vezetésével, s Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes hathatós támogatásával aláírták a cseh- szlovák-magyar békeszerződést, amely egyebek között a lakosságcserét is tartalmazta. E jeles szerződés szerint kétszázezer etnikai magyar áttelepítéséről volt szó. Helyükbe a magyarországi szlovákok repatriálását jó alkalomnak találták Dél-Szlovákia szlovák jellegének megerősítésére. Ezt az elképzelést a szerződés szerint aztán meg is valósították. Vagyis 1945-48 között a csehszlovák kormány - Husák, Novomesky és Okáli közreműködésével - gyakorlatilag fölszámolta a magyarországi szlovák etnikumot. Röviden és egyszerűen: áttelepítették őket a mai Szlovákia területére; abba a déli zónába, ahonnan az imént említett kétszázezer etnikai magyart kitelepítették. Mivel Husákék - akik Magyarországon folytatták a hazatelepítési agitációt - nem találtak elegendő jelentkezőt, mert hisz nem volt, így a Magyarországról Szlovákiába repatriált szlovákok lélekszáma alig haladta meg a hetvenezret.

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Ma a szlovák történészek és a szlovák politika is ezt a hiányt kéri számon, s ezt nevezik geocídiumnak . A valósággal persze nem mernek szembesülni, mert akkor kénytelenek volnának feladni politikájuk éltető forrásait, az örökös ellenségképet, amely a halványabb cseh-ellenség mellett éppen a magyarság-ellenességben jutott el a csúcsra.

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Hogy ez a politikai és történészi cinizmus nem mai keletű, azt egy nemrégiben előkerült és publikált jegyzőkönyv is ékesen bizonyítja. A nevezett jegyzőkönyv a csehszlovák kormány 1945. december 4-én tartott 11. ülésén készült. Azokban a napokban, amikor a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, Prágában tárgyalt a szlovákiai magyarok jövőjéről. Mint ismeretes, ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, s a végső döntés a párizsi békekötésben összegződött.

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Nos, a jelzett jegyzőkönyv egészére a cinizmus jellemző. Most csupán a magyarországi szlovákokkal kapcsolatos egyetlen passzust idézem: ... Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá .

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

Persze Clementis a Szlovákiában maradt magyaroknak is hasonló sorsot szánt, hiszen abban az időben már készen voltak azok az elképzelések és tervek, amelyek az egész magyar enikum szétszórását foglalták magukba, a Benes által szorgalmazott 400 ezer kitoloncolandó magyaron kívül.

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

A jelenlegi szlovák történelem és politika ezeket a tényeket nem hajlandó tudomásul venni, mert akkor kiderülne, a történelem nem azzal kezdődött, hogy Magyarország 1938-ban megszállta Dél-Szlovákiát, s nem is azzal, hogy a magyarországi szlovákokat elmagyarosították... Az aztán már a történelem paradoxona, hogy a szorgalmas Vlado Clementist 1952-ben felakasztották. Persze nem a kétirányú transzfer szerződésbe foglalásáért...

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)

(Az írás eredeti címe A szlovák politika cinizmusa)