2009.10.17. 02:29

Nyelvzsandárok ismét lesznek?

Minden nap kevesebb a szó, kisebb a lélek - írta a költő a nyelvüket vesztett tétovákról, az apák szavait elfelejtőkről, az önmagukból kitántorgókról, az identitásukat elveszejtőkről, a teljes önfeladásig jutókról Távolodók című versében. Gál Sándor őrzője, teremtője a magyar nyelvnek, a kultúrának.

Zágoni Erzsébet

A pokol realitás - súgta a fülembe halálos komolyan Gál Sándor, a kassai költő, író, a határon túli magyar irodalmi találkozások törzsvendége. Kitörő örömmel ölelte meg a házigazdákat, a cimborákat. De jó, hogy veletek lehetek megint! - mondogatta mámorosan az élő klasszikus, a felvidéki magyar irodalom és közélet meghatározó alakja. Megműtötték, kiszabadult a halál vasmarkából. Mindent újra kellett kezdenie. Hála az Istennek, az orvosoknak meg családjának, felépült! Már meg is írta a Rák évada című lírai-prózai pokol-menny-vallomását. Része lesz Az én XX. századom című, legalább kétezer oldalas sorozatának. Életműfolyama már a 10. kötethez érkezett. A hiteles tanút a nyelvtörvényről faggattam.

- Vannak előzményei. A csehszlovák kormány 1921-ben alkotott nyelvtörvényt, lényege: a hivatalokban, a közéletben kötelező volt a német és a magyar nyelv használata. A bírósági értesítéseket, iratokat két nyelven fogalmazták. Nagyapám peres ügyei között is találtam két nyelven fogalmazott szövegeket. Még az 1950-es években is működött ez a törvény... 1968-69-ben az emberarcú szocializmus Dubcek-féle változatában, a felszabadultabb légkörben el(fel)szabadultak a magyarellenes indulatok. Akkor kezdték el mondogatni: Szlovákiában beszéljenek szlovákul! Kiderült, hogy ha a szlovák nacionalizmus nincs kordában tartva, abban a pillanatban kitör, mint a vulkán. A nacionalista szlovák akciókat az 1968-as események és a Husak-garnitúra leépítette, elfojtotta, de suba alatt ment az aknamunka. Még a sírfeliratokba is belekötöttek. Módszeresen zajlott a magyar nyelv, a kultúra kiszorítása, végül már csak a Csemadok-rendezvényeken lehetett magyarul beszélni - készít gyors leltárt az előzményekről.

A második nyelvtörvénynél állították fel a nyelvzsandárokat , Gál Sándor nevezte így őket. Sokkolták a magyar közösséget, de senki nem vette őket komolyan. Egy-két katolikus papot például azért jelentettek föl, mert magyarul miséztek.

- A nyelvi fölénynek volt egy komoly ellenszere: a műveltség. Egy ízben vonaton utaztam a barátommal, beszélgettünk. A velünk szembe ülő férfi szlovákul szólt hozzánk: Szlovákiában szlovákul! Erre én barátságosan megkérdeztem: Ismeri a szlovák abc-t? Melyek a zöngétlen mássalhangzói? A férfi fölállt, és szó nélkül elhúzott. A fölényeskedést ilyen módon is el lehet hárítani. Mi előnyösebb helyzetben vagyunk, mert tudunk szlovákul, ők viszont nem tudnak magyarul...

A mostani nyelvtörvény durvább. Félelmet kelt, a gazdasági életben zavart okoz. Ha például a vállalkozó rosz-szul értelmez, pontatlanul fogalmaz, ráfizethet. Az iskolákban 30-40 éve baj van, a gyerekek majdnem fele szlovák iskolába jár, mert azt hiszik a szülők, ez az érvényesülés útja. Az író ezt a tévhitet, hiedelmet így kommentálta: Egy kis kultúra miatt elhagyják, elveszítik a nagyobbat... A választások miatt megint elő kellett húzni a magyar kártyát , ébren kell tartani a magyarellenességet. Azt tanácsolja: legyünk optimisták! Ha az események lezajlanak, talán a nagy lufi kipukkad.

A fehérvári találkozón, a Csemadok 60 évéről tartott előadást, mint alapító, mint örökös tiszteletbeli elnök. Megkértem: röviden foglalja össze az egyesület történetét.

- A megértéshez szükséges egy kis történelem. A nagyhatalmak jaltai konferenciája nyomán újjáalakult a Csehszlovák Köztársaság. 1945 májusától ismét csehek lettünk . A Benesék által elfogadott kassai kormányprogram alapján a csehszlovákiai magyarok és a németek a teljes jogfosztottság állapotába kerültek, s egyúttal háborús bűnösökké nyilváníttattak. Ma azzal a nem akármilyen ténnyel dicsekedhetek, hogy én már 8 éves koromban háborús bűnös voltam. Ezt ma is érvényben lévő dokumentumok bizonyítják. Hárommillió németet kitoloncoltak az országból. Minket a párizsi békeszerződés alapján - a lakosságcsere-egyezmény szerint -, Magyarországra telepítettek volna át, az ország határain belül maradottakat a cseh területekre, elsősorban a Szudéta-vidékre deportálták volna. A tervezett magyartalanítást csak részben sikerült végrehajtani. További veszteségeket az úgynevezett reszlovakizáció kapcsán szenvedtünk el...

- Napestig sorolhatnám, de csak a lényeget mondom: 1945-48 között a korábban egymilliós felvidéki magyarság lélekszáma 350 ezerre zsugorodott. A további szétszóratásnak az a politikai abszurditás vetett gátat, hogy Sztálinnak két nyugati gyarmatán: Magyarországon és Csehszlovákiában meg kellett teremteni egy elfogadható és működő békét. 1948 jégtörő februárjában Moszkva segítségével Gottwaldék megbuktatták Beneséket, a kommunista párt átvette a hatalmat. Első és legfőbb hozadéka számunkra ez lett: visszanyertük állampolgári jogainkat, megszűntek a jogfosztottsággal együtt járó megkülönböztetések, a kitelepítések, a kényszermunkára való deportálások, a benesi dekrétumok ellenünk elrendelt retorziói. A változások tették lehetővé azt is, hogy 1949 márciusában Pozsonyban megalakulhatott a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok), aminek persze nem kisebbségvédelmi szerepet szántak. A hatalom birtokosai rémálmukban sem számítottak olyan hihetetlen nemzetiségi metamorfózisra, mint ami bekövetkezett. Az eleven kulturális élet, a magyar oktatási hálózat, a sajtó, az erősödő irodalmi élet alakította ki azt a nemzetiségi védekezési rendszert, amely megóvta anyanyelvünket, kultúránkat. A Csemadok volt a legszervezettebb szervezet, olyan országos hálózattal rendelkezett, amelyet nem lehetett megkerülni a rendszerváltás után sem...

Vaskos kötetben írta meg a Csemadok 60 évét. Nem csak azért, mert az ő élete, munkája is benne van. Főleg azért, mert meggyőződése: ennek a közösségi vállalásnak az eredménye az a nemzetiségi immunrendszer, amely megvédte a szlovákiai magyarságot a teljes asszimilálódástól.