Fantomfájdalmakkal - képriport

Alcsútdoboz az '50-es évektől egyesült, bár a két falurész össze volt nőve mindig, csak a legöregebbek számon tartják e kis különbséget.
Dobozon Vígh Pista bácsi volt a cipész, s nem csak amolyan paraszt suszter, noha a gazdálkodást a mesterség elsajátítása ellenére sem hagyta el. 1916-ban augusztus 8-án született, Vígh Ferenc négy gyermeke egyikeként. Mivel az apa pék volt, István ehhez is értett, az udvari kemencéjükben nagyon jó kenyereket sütött. És földet művelt, s cipőket, bakancsokat, csizmákat készített, javított. A háború alatt szinte lebénult az egyik lába, nem mozgott, nem hajlott, így küzdött vele utána. Néhány éve darabonként levágták a fantomfájdalmak elűzése miatt, s a lába odalett egészen, a fájdalmak pedig maradtak.
De a rossz lábával is motorozott, mert az nagy szerelem volt! Jogosítványt szerzett katonáéknál, egy ezredessel autózott sokat, aztán motorbiciklivel rótta az utakat. A lovait is besorozták, azt mondja, kicsit összekeverednek az évszámok, ahogy a kilencvennégy esztendő szövetét igyekszem felfejteni vele. Néhány könnyet ejtünk a háborúban elveszített Miklós testvéréről, aki orosz földben nyugszik, s aki után feleségével elnevezték egyetlen fiukat, az 1960-ban születt Vígh Miklóst.
Már a felesége, Erzsébet is meghalt, így Vígh István egyedül lakik, rokoni gondoskodás mellett. A fia elvinné, de ő nem megy sehova! Különben még tavaly is motorozott, s azért nem használta a műlábat sem, mert attól nem tudott volna felszállni a motorra. A Simsonra. S most a maga faragta két mankóval kibiceg a hátsó konyhába, ahol a kis cipészműhelye még megvan. Előkeressük a fél pár papucsát, csizmáját. Cipész úgy lett, hogy a szomszédban lakott Ilóczky Ferenc cipész, tőle leste el a fogásokat. Aztán Fehérvárra fogadta magához Nagy Ferenc a belvárosban 1933-tól, három évig inaskodott nála. Csizmán szabadult, így mondja, az volt a vizsgamunka.

Az államosításkor ő sem maradhatott magáncipész, a varrógépe miatt. Ettől nagyvállalkozónak számított. Alcsút közepén, a Király-boltban dolgozott kátéeszes cipészként, az alcsúti Kapus Bélával, Gyökeres Ferenccel s a tabajdi Tokodi Józseffel.  1956-ban aztán ennek vége lett, s otthon maradt a kaptafánál. Igaz, új cipőt harminc éve csinált utoljára. Nincs kívánsága, hacsak az nem, hogy nem akar élni.
Hosszú volt, mondja átható tekintettel. De még nem szakadt el a világtól. S a szíve kitartóan szolgálja.