Kő az emberfolyamban

Trianonig a haza nagyjából egybeesett a Kárpát-medence területével. Vezéreink és királyaink a honfoglalás után mindent elkövettek azért, hogy az ország határai jól védhető, természetes vonalon húzódjanak, ezért a határ a medencét övező Kárpátok fő hegyláncán állapodott meg, és közel ezer évig döntően ott is maradt. A két világháború közötti külpolitika mindent elkövetett, hogy az elveszített területekből minél többet visszaszerezzen, s ezzel visszaállítsa az ezeréves határvonalat eredeti helyére . Mint tudjuk, ez sajnos csak részben, és átmenetileg sikerült.

A Kárpátoknak az volt a hadászati jelentősége, hogy a támadónak előbb fel kell kapaszkodnia a hegyek gerincén, s át kell jutnia a szorosokon, melyeket könnyen le lehetett zárni. A területi gyarapodás során 1939-ben előbb visszatért Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, s a hozzá tartozó szorosok: (északról dél felé) a Tölgyesi-, a Békás-, a Gyimesi-szoros, az Úz-völgye és az Ojtozi-szoros. A hadvezetés 1940-ben kezdett hozzá az Árpád-vonal kiépítéséhez: a hágókon erődöket nem emeltek, inkább a völgyeket zárták el tankcsapdákkal, árkokkal és bunkerekkel. Mindezt a hadmérnökök úgy készítették el, hogy előtte tanulmányozták a francia Maginot-vonalat, illetve a háború elején elesett belga erődöket.

Hans Friessner német tábornok ezt írta: Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sok helyütt nagy távolság választja el egymástól a magukra utalt támpontokat. A szövetséges csapatok (azaz mi, magyarok - a szerk.) szívósan védekezve hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és hegyi ösvényen. Napokig visszhangozzák a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló ágyú- és géppuskatüzet. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik.

- A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni - szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák , a Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Trianonig a haza nagyjából egybeesett a Kárpát-medence területével. Vezéreink és királyaink a honfoglalás után mindent elkövettek azért, hogy az ország határai jól védhető, természetes vonalon húzódjanak, ezért a határ a medencét övező Kárpátok fő hegyláncán állapodott meg, és közel ezer évig döntően ott is maradt. A két világháború közötti külpolitika mindent elkövetett, hogy az elveszített területekből minél többet visszaszerezzen, s ezzel visszaállítsa az ezeréves határvonalat eredeti helyére . Mint tudjuk, ez sajnos csak részben, és átmenetileg sikerült.

A Kárpátoknak az volt a hadászati jelentősége, hogy a támadónak előbb fel kell kapaszkodnia a hegyek gerincén, s át kell jutnia a szorosokon, melyeket könnyen le lehetett zárni. A területi gyarapodás során 1939-ben előbb visszatért Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, s a hozzá tartozó szorosok: (északról dél felé) a Tölgyesi-, a Békás-, a Gyimesi-szoros, az Úz-völgye és az Ojtozi-szoros. A hadvezetés 1940-ben kezdett hozzá az Árpád-vonal kiépítéséhez: a hágókon erődöket nem emeltek, inkább a völgyeket zárták el tankcsapdákkal, árkokkal és bunkerekkel. Mindezt a hadmérnökök úgy készítették el, hogy előtte tanulmányozták a francia Maginot-vonalat, illetve a háború elején elesett belga erődöket.

Hans Friessner német tábornok ezt írta: Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sok helyütt nagy távolság választja el egymástól a magukra utalt támpontokat. A szövetséges csapatok (azaz mi, magyarok - a szerk.) szívósan védekezve hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és hegyi ösvényen. Napokig visszhangozzák a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló ágyú- és géppuskatüzet. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik.

- A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni - szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák , a Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

A Kárpátoknak az volt a hadászati jelentősége, hogy a támadónak előbb fel kell kapaszkodnia a hegyek gerincén, s át kell jutnia a szorosokon, melyeket könnyen le lehetett zárni. A területi gyarapodás során 1939-ben előbb visszatért Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, s a hozzá tartozó szorosok: (északról dél felé) a Tölgyesi-, a Békás-, a Gyimesi-szoros, az Úz-völgye és az Ojtozi-szoros. A hadvezetés 1940-ben kezdett hozzá az Árpád-vonal kiépítéséhez: a hágókon erődöket nem emeltek, inkább a völgyeket zárták el tankcsapdákkal, árkokkal és bunkerekkel. Mindezt a hadmérnökök úgy készítették el, hogy előtte tanulmányozták a francia Maginot-vonalat, illetve a háború elején elesett belga erődöket.

Hans Friessner német tábornok ezt írta: Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sok helyütt nagy távolság választja el egymástól a magukra utalt támpontokat. A szövetséges csapatok (azaz mi, magyarok - a szerk.) szívósan védekezve hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és hegyi ösvényen. Napokig visszhangozzák a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló ágyú- és géppuskatüzet. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik.

- A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni - szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák , a Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

A Kárpátoknak az volt a hadászati jelentősége, hogy a támadónak előbb fel kell kapaszkodnia a hegyek gerincén, s át kell jutnia a szorosokon, melyeket könnyen le lehetett zárni. A területi gyarapodás során 1939-ben előbb visszatért Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, s a hozzá tartozó szorosok: (északról dél felé) a Tölgyesi-, a Békás-, a Gyimesi-szoros, az Úz-völgye és az Ojtozi-szoros. A hadvezetés 1940-ben kezdett hozzá az Árpád-vonal kiépítéséhez: a hágókon erődöket nem emeltek, inkább a völgyeket zárták el tankcsapdákkal, árkokkal és bunkerekkel. Mindezt a hadmérnökök úgy készítették el, hogy előtte tanulmányozták a francia Maginot-vonalat, illetve a háború elején elesett belga erődöket.

Hans Friessner német tábornok ezt írta: Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sok helyütt nagy távolság választja el egymástól a magukra utalt támpontokat. A szövetséges csapatok (azaz mi, magyarok - a szerk.) szívósan védekezve hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és hegyi ösvényen. Napokig visszhangozzák a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló ágyú- és géppuskatüzet. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik.

- A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni - szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák , a Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Hans Friessner német tábornok ezt írta: Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sok helyütt nagy távolság választja el egymástól a magukra utalt támpontokat. A szövetséges csapatok (azaz mi, magyarok - a szerk.) szívósan védekezve hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és hegyi ösvényen. Napokig visszhangozzák a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló ágyú- és géppuskatüzet. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik.

- A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni - szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák , a Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Hans Friessner német tábornok ezt írta: Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sok helyütt nagy távolság választja el egymástól a magukra utalt támpontokat. A szövetséges csapatok (azaz mi, magyarok - a szerk.) szívósan védekezve hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és hegyi ösvényen. Napokig visszhangozzák a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló ágyú- és géppuskatüzet. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik.

- A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni - szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák , a Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

- A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni - szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák , a Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

- A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni - szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák , a Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

- Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak -, vélekedett egy helybéli.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Máig tartja magát az árulás vádja. Sokan azt gondolják, az oroszok segítséget kaptak, adatokat a védőkről. A vélekedésnek lehet alapja, hiszen nem messze onnan, Gyergyószentmiklósnál egy pihenő fehérvári századot éjszaka úgy mészároltak le a román-orosz félkatonai egységek, hogy a támadókat rávezették a helyi románok a Szent István gyalogezred katonáira.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedemi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tét vagy ő, vagy én. Átvillant az agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakkal, karddal, egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk, hogy a hazáért mindhalálig! Hát aztán eljött az a mindhalálig, a maga félelmetes valóságában.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.