Pezsgés utáni nyugalom - Somody Imre csapatot, márkát, céget épített

- Tényleg, mi van a híres szombathelyi Kovács Szállóval? - kérdi kíváncsian, persze nem véletlenül, hiszen Budapesten, a Centrál-mentő misszió során is bizonyította, hogy kedveli a patinás helyeket. Elárulja: megfordult a fejében, hogy ha egyszer majd nagy pénzt hoz a Centrál, csinál egy kávéházat a Kovács Szálló földszintjén. Mondom a jó hírt, megteheti, hiszen régóta gazdára vár az épület, ő pedig az ötvenes üzletemberek megfontoltságával legyint: ugyan, ki merne most ilyen üzletbe belevágni?

Ugrunk időben, vissza a gyermekkorba, a szombathelyi emlékeket idézzük. A négy testvér között Imre második a sorban. Bumi: otthon máig így hívják, kiderül, becenévből mindenkinek jutott, apjuk jóvoltából.

- Még mostanában is megesik, hogy amikor SMS-t küldök az apámnak, elbizonytalanodom, hogyan írjam alá. Végül marad az Imre - meséli. És ha már becenév, elárulja: a szombathelyi ismerősei máig Vizesként emlegetik.

- 1972-ben költöztünk vissza Szabolcsból Szombathelyre - idézi a meghatározó éveket. Az anyai ágon tősgyökeres szombathelyi család mérnök fejét ugyanis a vízerőmű megnyitásakor Tiszalökre vezényelték , onnan tértek haza, Imre speciel a Kanizsai Dorottya Gimnázium második évfolyamába. Ott ragadt rá a Vizes becenév, a tiszalöki vízerőmű miatt.

- Ha jól belegondolok, a későbbi nyitottságomat ennek a visszatérésnek köszönhetem. Szabolcsból visszaköltözni az osztrák határ mellé valóságos kultúrsokk volt. Nálunk, a tiszalöki gimiben minden héten haj- és körömvizitet tartott az igazgató. Ha valakinél nem stimmelt valami, rácsapott a nyakára vagy a kezére. Ehhez képest Szombathelyen az emberek egészen másképpen gondolkodtak. Itt lehetett fogni az osztrák tévé adását, a gimnazisták farmert hordtak, és ismerték a beatzenekarokat, a sportház büféjében pedig kibeszélték a világ dolgait. Először tapasztaltam meg, mennyire különböznek az emberek. Meg azt, hogy milyen rossz érzés, ha nem az a fontos, hogy mire vagy képes, hanem az, hogy mit gondolnak rólad - mondja. Igen, talán ez is kellett ahhoz, hogy a szabolcsi fiú megtáltosodjon, és ledolgozza a hendikepet. Rátapadt az osztrák tévére, farmert hordott, megnövesztette a haját...

Tanulni csak az érettségi előtt kezdett el igazán, és akkor is csak azért, mert rájött, hogy különben esélye sincs bekerülni az egyetemre.

Az érettségit megelőző magolós időszakról beszélgetve aztán szóba kerül egy bizonyos láda. Az a hatalmas utazóláda, ami a nővérével közös szobájukban volt, és amiben az ágyneműt tartották. Na, azt a ládát bélelte ki annak idején, és abban magolt az érettségire.

- Muszáj volt bebizonyítanom, hogy megcsinálom. Apámnak is mindig azt hajtogattam, hogy majd az érettségire tanulok. Te arra sem fogsz, legyintett lemondóan, hát ezért is kellett belehúznom. Végül egészen jó eredménnyel érettségiztem. Apám büszke volt rám, még gratulált is - meséli.

- Most, hogy szóba került, tényleg őszintén sajnálom, hogy eltűnt az a láda. Főleg, ha Budapesten sétálva látom a Louis Vuitton kirakatát, ahol a mi ládánkhoz hasonlókat kínálnak másfél millióért - jegyzi meg.

Tanár szak, régészet, ilyenek érdekelték, a jelentkezési lapot azonban a budapesti közgázra adta be, de nem került be. Egy évig dolgozott a szombathelyi mezőgépgyárban, másolt, terveket hajtogatott, és készült az újabb felvételire. Egy merész húzással és kevéske némettudással a berlini közgazdasági egyetemet célozta meg, ahova fel is vették, ám előtte még várt rá egy év katonaság Szegeden.

- Akkor tanultam meg, hogy mi az a rend. Hogy be kell ágyazni, a használt eszközöket meg kell tisztítani, és el kell rakni - sorolja az angyalbőrben töltött hónapok előnyeit. Kérdem, hogy a rendet rakók vagy a rendet tartók táborába tartozik-e, mire elárulja, hogy ő maga tartja a rendet, ám otthon, apaként gyakorta megesik, hogy rendet rak a gyerekei helyett.

A berlini évek után itthon, friss diplomával a zsebében két választása volt: Kazincbarcika vagy Leninváros. Jól jött hát a chinoinos atyai jóbarát segítsége: a gyógyszergyár alkalmazta a pályakezdő Somodyt. Aki azonnal rá is döbbent, hogy a Berlinben felszedett tudással itthon semmire sem megy. Beiratkozott a közgazdaságtudományi egyetem kétéves szakosítójára, az akkoriban újdonságnak számító menedzsment-vezetéstudomány szakon doktorált.

Jókor volt jó helyen: így lehetne summázni a Somody-karriert, aki már a Chinoinnál megtanulta, hogy egy jó vezetőnek nem kell mindenhez értenie, viszont tudnia kell csapatot építenie. Az elsők között volt Magyarországon, aki összehozott egy licencszerződést: egy német értágító gyógyszert kezdtek itthon gyártani. Ennek a sikerén felbuzdulva kezdte faggatni német partnerét: ugyan nem volna-e valami más, új dolog? Aztán jött a távirat: a német partner svájci barátja pezsgőtablettát gyárt, és úgy tudja, Közép-Európában még nincs pezsgőtabletta... Hát, lett. A Chinoin igazgatósága ugyan nem lelkesedett az ötletért, ő viszont megcsinálta. Mert hitt benne. Csapatot, céget, gyárat és márkát épített. És a pezsgés beindult. Termékének köszönhetően emberek százai bizonytalanodtak el, és kérdezik a mai napig: hány sz-szel is írjuk a pluszt? Tőzsdére vitte a Pharmavitot, majd 1996-ban elengedte: osztrák partnerével 110 millió dollárért adták el amerikaiaknak.

Akkoriban már más dolgok izgatták. Hogy hiába jó a termék, ha a társadalom nem megfelelően működik, akkor minden hiába. És jött a misszió. Az egészségügy átalakításával kapcsolatos vízió. Az irányított betegellátás modellkísérlete, a veresegyházi Misszió Egészségközponttal, majd a Veresegyházi Életmód Programmal. Aztán a következő lépés: miért ne lehetne mindezt kistérségben gondolkodva, nemcsak az egészségügyre, hanem az egész közigazgatásra koncentrálva megvalósítani? A kérdései azonban korainak bizonyultak, a politika pedig, mint minden másba, ebbe is beleszólt.

Mi van most? A korábbinál nyugodtabb élet, új kihívásokkal. Somody Imre új családjával Veresegyházáról Vácegresre költözött, és tavaly óta a romák, szlovákok és magyarok lakta falu ötfős testületében tevékenykedik.

Meséli, keményen kampányolt, vasárnaponként szórólapjaival becsengetett a házakba. Tanulságos volt - vallja be, mert így a "tényleg termálfürdőt építtetett a birtokán? és a valóban megvásárolta a környező erdőket?" kezdetű kérdéseket is meg kellett válaszolnia. Meggyőzően érvelhetett, hiszen a képviselőjelöltek közül ő kapta a legtöbb szavazatot.

A gyógyszeripartól nem szakadt el: a CIRIS Budapest Nemzetközi Reprodukációs Intézet alapító-résztulajdonosaként a meddő pároknak nyújt segítő kezet, és gyógyszer terápiakövetéssel foglalkozó cége is van.

Szombathelyről ma is az emberléptékű jelző jut eszébe, mondja, és tényleg könynyű elhinni, hogy ha behunyja a szemét, látja maga előtt a Bartók Béla körúti házak kerítéseit. Amikor meg arról mesél, hogy Veresegyházon élő 83 éves édesapja a mai napig Szombathelyre jár orvoshoz és fodrászhoz, egy kis irigységet is kihallani a hangjából.

- Apám olyankor mindig megveszi a Vas Népét, és összeszedi a szombathelyi híreket- meséli.

Somody Imre köszöni, jól van. Pezsgés helyett nyugalomban. Állítja, visszavett a tempóból. Második házasságában a tízéves Levente, az ötesztendős Hanna és a négyéves Szonja mellett apaként is helytáll, és talán kimondatlanul pótolja azt is, amit a most huszonhat éves Imre fiával annak idején elmulasztott. Már a kávét kortyoljuk, amikor megemlítem neki, hogy az egyik aukciós portálon eladásra kínálják a dedikált fotóját.

- Tényleg? - kérdez vissza. Mintha egy kicsit zavarban is lenne. Vagy mégsem? Mindenesetre érdekes. Még a kikiáltási árra sem kíváncsi. Irigylésre méltó a nyugalma...

- Tényleg, mi van a híres szombathelyi Kovács Szállóval? - kérdi kíváncsian, persze nem véletlenül, hiszen Budapesten, a Centrál-mentő misszió során is bizonyította, hogy kedveli a patinás helyeket. Elárulja: megfordult a fejében, hogy ha egyszer majd nagy pénzt hoz a Centrál, csinál egy kávéházat a Kovács Szálló földszintjén. Mondom a jó hírt, megteheti, hiszen régóta gazdára vár az épület, ő pedig az ötvenes üzletemberek megfontoltságával legyint: ugyan, ki merne most ilyen üzletbe belevágni?

Ugrunk időben, vissza a gyermekkorba, a szombathelyi emlékeket idézzük. A négy testvér között Imre második a sorban. Bumi: otthon máig így hívják, kiderül, becenévből mindenkinek jutott, apjuk jóvoltából.

- Még mostanában is megesik, hogy amikor SMS-t küldök az apámnak, elbizonytalanodom, hogyan írjam alá. Végül marad az Imre - meséli. És ha már becenév, elárulja: a szombathelyi ismerősei máig Vizesként emlegetik.

- 1972-ben költöztünk vissza Szabolcsból Szombathelyre - idézi a meghatározó éveket. Az anyai ágon tősgyökeres szombathelyi család mérnök fejét ugyanis a vízerőmű megnyitásakor Tiszalökre vezényelték , onnan tértek haza, Imre speciel a Kanizsai Dorottya Gimnázium második évfolyamába. Ott ragadt rá a Vizes becenév, a tiszalöki vízerőmű miatt.

- Ha jól belegondolok, a későbbi nyitottságomat ennek a visszatérésnek köszönhetem. Szabolcsból visszaköltözni az osztrák határ mellé valóságos kultúrsokk volt. Nálunk, a tiszalöki gimiben minden héten haj- és körömvizitet tartott az igazgató. Ha valakinél nem stimmelt valami, rácsapott a nyakára vagy a kezére. Ehhez képest Szombathelyen az emberek egészen másképpen gondolkodtak. Itt lehetett fogni az osztrák tévé adását, a gimnazisták farmert hordtak, és ismerték a beatzenekarokat, a sportház büféjében pedig kibeszélték a világ dolgait. Először tapasztaltam meg, mennyire különböznek az emberek. Meg azt, hogy milyen rossz érzés, ha nem az a fontos, hogy mire vagy képes, hanem az, hogy mit gondolnak rólad - mondja. Igen, talán ez is kellett ahhoz, hogy a szabolcsi fiú megtáltosodjon, és ledolgozza a hendikepet. Rátapadt az osztrák tévére, farmert hordott, megnövesztette a haját...

Tanulni csak az érettségi előtt kezdett el igazán, és akkor is csak azért, mert rájött, hogy különben esélye sincs bekerülni az egyetemre.

Az érettségit megelőző magolós időszakról beszélgetve aztán szóba kerül egy bizonyos láda. Az a hatalmas utazóláda, ami a nővérével közös szobájukban volt, és amiben az ágyneműt tartották. Na, azt a ládát bélelte ki annak idején, és abban magolt az érettségire.

- Muszáj volt bebizonyítanom, hogy megcsinálom. Apámnak is mindig azt hajtogattam, hogy majd az érettségire tanulok. Te arra sem fogsz, legyintett lemondóan, hát ezért is kellett belehúznom. Végül egészen jó eredménnyel érettségiztem. Apám büszke volt rám, még gratulált is - meséli.

- Most, hogy szóba került, tényleg őszintén sajnálom, hogy eltűnt az a láda. Főleg, ha Budapesten sétálva látom a Louis Vuitton kirakatát, ahol a mi ládánkhoz hasonlókat kínálnak másfél millióért - jegyzi meg.

Tanár szak, régészet, ilyenek érdekelték, a jelentkezési lapot azonban a budapesti közgázra adta be, de nem került be. Egy évig dolgozott a szombathelyi mezőgépgyárban, másolt, terveket hajtogatott, és készült az újabb felvételire. Egy merész húzással és kevéske némettudással a berlini közgazdasági egyetemet célozta meg, ahova fel is vették, ám előtte még várt rá egy év katonaság Szegeden.

- Akkor tanultam meg, hogy mi az a rend. Hogy be kell ágyazni, a használt eszközöket meg kell tisztítani, és el kell rakni - sorolja az angyalbőrben töltött hónapok előnyeit. Kérdem, hogy a rendet rakók vagy a rendet tartók táborába tartozik-e, mire elárulja, hogy ő maga tartja a rendet, ám otthon, apaként gyakorta megesik, hogy rendet rak a gyerekei helyett.

A berlini évek után itthon, friss diplomával a zsebében két választása volt: Kazincbarcika vagy Leninváros. Jól jött hát a chinoinos atyai jóbarát segítsége: a gyógyszergyár alkalmazta a pályakezdő Somodyt. Aki azonnal rá is döbbent, hogy a Berlinben felszedett tudással itthon semmire sem megy. Beiratkozott a közgazdaságtudományi egyetem kétéves szakosítójára, az akkoriban újdonságnak számító menedzsment-vezetéstudomány szakon doktorált.

Jókor volt jó helyen: így lehetne summázni a Somody-karriert, aki már a Chinoinnál megtanulta, hogy egy jó vezetőnek nem kell mindenhez értenie, viszont tudnia kell csapatot építenie. Az elsők között volt Magyarországon, aki összehozott egy licencszerződést: egy német értágító gyógyszert kezdtek itthon gyártani. Ennek a sikerén felbuzdulva kezdte faggatni német partnerét: ugyan nem volna-e valami más, új dolog? Aztán jött a távirat: a német partner svájci barátja pezsgőtablettát gyárt, és úgy tudja, Közép-Európában még nincs pezsgőtabletta... Hát, lett. A Chinoin igazgatósága ugyan nem lelkesedett az ötletért, ő viszont megcsinálta. Mert hitt benne. Csapatot, céget, gyárat és márkát épített. És a pezsgés beindult. Termékének köszönhetően emberek százai bizonytalanodtak el, és kérdezik a mai napig: hány sz-szel is írjuk a pluszt? Tőzsdére vitte a Pharmavitot, majd 1996-ban elengedte: osztrák partnerével 110 millió dollárért adták el amerikaiaknak.

Akkoriban már más dolgok izgatták. Hogy hiába jó a termék, ha a társadalom nem megfelelően működik, akkor minden hiába. És jött a misszió. Az egészségügy átalakításával kapcsolatos vízió. Az irányított betegellátás modellkísérlete, a veresegyházi Misszió Egészségközponttal, majd a Veresegyházi Életmód Programmal. Aztán a következő lépés: miért ne lehetne mindezt kistérségben gondolkodva, nemcsak az egészségügyre, hanem az egész közigazgatásra koncentrálva megvalósítani? A kérdései azonban korainak bizonyultak, a politika pedig, mint minden másba, ebbe is beleszólt.

Mi van most? A korábbinál nyugodtabb élet, új kihívásokkal. Somody Imre új családjával Veresegyházáról Vácegresre költözött, és tavaly óta a romák, szlovákok és magyarok lakta falu ötfős testületében tevékenykedik.

Meséli, keményen kampányolt, vasárnaponként szórólapjaival becsengetett a házakba. Tanulságos volt - vallja be, mert így a "tényleg termálfürdőt építtetett a birtokán? és a valóban megvásárolta a környező erdőket?" kezdetű kérdéseket is meg kellett válaszolnia. Meggyőzően érvelhetett, hiszen a képviselőjelöltek közül ő kapta a legtöbb szavazatot.

A gyógyszeripartól nem szakadt el: a CIRIS Budapest Nemzetközi Reprodukációs Intézet alapító-résztulajdonosaként a meddő pároknak nyújt segítő kezet, és gyógyszer terápiakövetéssel foglalkozó cége is van.

Szombathelyről ma is az emberléptékű jelző jut eszébe, mondja, és tényleg könynyű elhinni, hogy ha behunyja a szemét, látja maga előtt a Bartók Béla körúti házak kerítéseit. Amikor meg arról mesél, hogy Veresegyházon élő 83 éves édesapja a mai napig Szombathelyre jár orvoshoz és fodrászhoz, egy kis irigységet is kihallani a hangjából.

- Apám olyankor mindig megveszi a Vas Népét, és összeszedi a szombathelyi híreket- meséli.

Somody Imre köszöni, jól van. Pezsgés helyett nyugalomban. Állítja, visszavett a tempóból. Második házasságában a tízéves Levente, az ötesztendős