Krisztusra várva

Pedig hosszas beszélgetések során sok mindent megtanultam a család nélküliek és a családon kívül rekedtek világáról. Tudom, Fejér megyében közel nyolcszáz kiskorú, egy falunyi gyermek él intézetben vagy hivatásos nevelőszülőknél. Tudom, csak mintegy tizedük árva vagy félárva, mégsem tudok másként gondolni az intézményre - és  megkövetek mindenkit, aki áldozatot nem ismerve, mérhetetlen szeretettel foglalkozik a gyerekekkel -, mint árvaházra. Ki az árva? Aki elveszítette édesanyját és/vagy édesapját - vágnánk rá gondolkodás nélkül.

Apátlan-anyátlan - olvashatjuk a magyar szinonima-szótárban is, de ez a kérdés nem egy iskolai feladvány, nem kvízkérdés. Erre a kérdésre az értelem, a paragrafusok soha nem adhatnak igaz választ, azt csak a lélektől várhatunk. Tavaly advent idején   Martonvásáron jártam, elvittük az ottani otthon kis lakóinak a karácsonyi ajándékokat. (Felhívásunkra közel nyolcszázezer forint gyűlt össze, amiért ezúttal is köszönet az adakozóknak!) Az a  délután életem egyik meghatározó élményét jelentette. A ház tiszta, karácsonyi díszbe öltöztetve, a gyerekek arcán a várakozás feszültsége. Az ünnepé. Énekelnek, verset mondanak, törik a szót, törik a lelket. Tudják,  a karácsony ünnep,  azt viszont sokan nem, hogy a karácsony családi ünnep.

Ne a koldulás jelentse az intézetből kikerülő  gyerek számára a holnap biztonságát! (Fotó: Elekes András)

Számukra nem adatott meg az együttlét  meghittsége, pedig van családjuk, mégis árvák. Ők a legárvábbak, mert naponta  megélik, hogy valamiért nem kellettek. Néztem az arcokat, s megéreztem, miért állítják meggyőződéssel, hogy az arc a lélek tükre. Azokban a gyermektekintetekben tükröződött az élet teljes valósága. Sokak szerint ezek a gyermekek olyan körülmények között élnek, amelyet számtalan magyar családban megirigyelnének. Igaz,  sokaknak a napi kenyérre is alig jut, s vacogva bújnak egymáshoz az ágyban, egymástól remélve a meleget, mert a nedves fa csak füstöt okád.

Többségük magától megvonja a falatot, hogy legalább a gyereknek jusson. Hallgattam az intézményi gyerekek történeteit,  megdöbbentett  a koraérettség, amellyel szembesültek saját rövid életükkel. Sokan nem látták összedőlni a hidat, amely a család, a természetes világ felé vezet. A többiek csak vágyakoznak a vér szerinti ölelésre, az anya megnyugtató szavára, az apa nyújtotta biztonságra. Elvesztett világ? Próbáljunk segíteni  ezeknek a gyermekeknek megtalálni az utat a mi világunkba! Hogy kikerülvén a fészekből, ne a koldulás,  prostitúció, a tolvajlás vagy a drogcsempészet jelentse számukra a holnap hamis biztonságát. Van kiút. Tisztelt, megbecsült személyiségek bizonyítják ezt. Csak esélyt kell nyújtani a sors vétlen áldozatainak. Ne szalasszuk el az alkalmat! Cselekedjünk együtt, s Jézust várva lelkünk békével telik el!