Még ma is kérik a véleményét

Az idén A magyar kultúra napján Szele István vette át a Pro Cultura Albae Regiae-díjat, amit a fehérvári közgyűlés egyhangúlag ítélt oda a közművelődési iroda egykori vezetőjének...

Évtizedek óta ismerem: amikor Fehérvárra kerültem, a kultúra területén afféle „intézménynek” számított „a Szetya”. Mellesleg ő külsőre azóta se változott semmit: fogalmam sincs, hogy csinálja. Most is úgy néz ki, mint egy középkori páncélos vitéz – csak a vértezet hiányzik róla. A kultúra területén persze, mindig úgy tűnt: nagyon is fel van vértezve – hiszen jól bírta a „harcokat”, legfeljebb a szakálla fehéredett meg kissé... Szetya elhagyta a hatvanat, nyugdíjba vonult, de nem nyugalomba: a kulturális élet rezdüléseit ma is nyomon követi. A barátok tudják: hozzá bármikor fordulhatnak tanácsért. A Vas megyei Szelestén gyerekeskedett. Közművelődési szakemberként 13 évig dolgozott Móron, majd 26 évet töltött el Székesfehérváron, a Közművelődési Irodán. De hogyan került annak idején Fejér megyébe? – faggattam a díj kapcsán a múltról.

– Furcsa történet ez... – meséli. – A szombathelyi tanítóképzőre jártam, népműveléskönyvtár szakra. Harmadévben mindenki tudta már, hogy hova kerül, én a csepeszkopácsi klubkönyvtárba készültem. Ám akkor jött a kötelező gyakorlat. Sárvárra jelentkeztem, a művelődési házban kezdtem. Rettenetesen megszerettem azt a munkát, az igazgatótól sokat tanultam... Ám jött a könyvtári gyakorlat. Beültettek engem egy szobába, elém tettek egy mázsa cédulát, amit betűrendbe kellett raknom... Három napig bírtam, otthagytam. A könyvtár igazgatója ezt jelentette a főiskolán, ezért behívattak: „Szele kolléga, ez itt nem megy...” – mondta a főigazgató helyettes dorgálóan.

Akkor hagyott el a csajom, akkor tudtam meg, hogy meghalt a nagymamám – rossz periódust éltem. Indulatba jöttem, szót szó követett, és a főigazgató helyettes azt találta mondani: „különben, meggondoljuk, hogy az ilyen alakok, mint maga, egyáltalán Vas megyében maradhatnak-e.” Mire én: „Tanárnő, az ilyen alakok nem maradnak Vas megyében...” S ha már dacból elhagyta ez a mondat a száját, megnézte: van-e még állás az országban? Két helyen volt, Adonyban és Móron... Mivel az utóbbi településről még nem hallott, oda jelentkezett: így került Szetya 1969-ben a móri járási tanácshoz népművelési felügyelőnek.

„Nem voltam az a kimondott hivatalnok-típus, nem jártam be reggel nyolcra, de minden estémet valami érdekes rendezvényen töltöttem: hol a színházban, hol egy kiállításon” (Fotó: Pati-Nagy Bence)

Ezzel a mélyvízbe került: egy másik évfolyamtársával rögtön azt kapta feladatul, hogy szervezze meg a móri bornapokat. Ám mire Szetya megismerkedett a településsel, a móriakkal, a borukkal – két évre behívták katonának. Amikor visszakerült, elsősorban a munka gyakorlati része izgatta, rájött, a hivatali ügyintézés nem az ő terepe. Az egész móri járás közművelődése hozzátartozott. Állandóan utazott, szakmai tanácsadóként, felügyelőként járta a települések intézményeit, segített, amiben tudott.

Amikor a móri járási művelődési központ igazgatója szülési szabadságra ment, ő boldogan vállalta át a munkáját. Akkor már tudta, a Lamberg-kastélyt felújítják, s vonzotta a kihívás – az új helyen kialakítani a közművelődés móri központját. Azt mondja, szerencséje is volt, mert nagyszerű partnerekre akadt.

Nagy Benedek szobrászművésszel azonnal megtalálták a közös hangot: egyívásúak voltak. Akkor alakult ki a móri alkotótelep csírája is, a kézműves műhelyekkel. De a művelődési ház fiatal munkatársai is jó csapatot alkottak.

Szetya hozzáteszi: a Lambergkastély messze volt Fehérvártól. Ezért olyan alkotókat is vendégül látott, akiket a „tiltott” kategóriába sorolt a kultúrpolitika. Meghívta Csoóri Sándor költőt – s ha szóltak emiatt a pártbizottságon, nagy szemeket meresztett: Nem tudtam, hogy tilos... A következő héten meghívott mást, szintén az említett körből.

A „partizánkodást” persze, előbb-utóbb megelégelték: Szetya is szűknek érezte már a mozgásteret. Ezért amikor Fehérvárra, a közművelődési irodára hívták, igent mondott. Az volt a titkos elképzelése, hogy onnan majd továbbáll valamelyik közművelődési intézményhez. Mégis maradt: egyre több dolgot lehetett fölvállalni. Szellemi szigetek jöttek létre: ilyen volt az írószövetség közép-dunántúli tagozata, a Sziget utcában. Oda járt Kalász Márton, Takács Imre és odavonzották a fiatalokat is. – Mindig jött valami új feladat: a Deák-gyűjtemény Fehérvárra kerülésétől kezdve a színházi társulat megalapításáig, a nyári színház ideális helyének megtalálásáig...

A rendszerváltáskor mindenki tele volt tenniakarással, úgy éreztük, hogy megfordítjuk a világot. Mindig volt, ami a közművelődési irodán marasztalt, ráadásul ott is nagyszerű csapat alakult ki... Igaz, nem voltam az a kimondott hivatalnok- típus, nem jártam be reggel nyolcra soha, de minden estémet érdekes rendezvényen töltöttem: hol a színházban, hol egy kiállításon. Szerencsém is volt, mert olyan főnökeim voltak, akik szerették, ha súgnak nekik. Nekem pedig voltak ötleteim... – mondja Szetya – aki azt is hozzáteszi: úgy hozta a sors, hogy egy másik képességét is korán felismerték.

Empatikus képességét, műveltségét a beszédírásban is kamatoztatta... (Aki már csinálta, tudja: nem könnyű műfaj az, kérem.) De kétségtelen: ettől ő megbecsültebb emberré vált, és úgy érzi, ennek révén is többet tudott így elérni, mintha csak a közművelődési irodát irányította volna... Minden kiemelt program, ami a rendszerváltás után jött létre, a város kulturális életének meghatározó elemévé vált: a Királyi napoktól a Harmonia Albensisig. Ezek elindításában Szetya is benne volt, „nyakig”... De most is paksamétával érkezett: szakmai tanácsadóként ma is kérik a véleményét – ezúttal az emlékév programjairól. ő pedig szívesen elmondja. Világéletében ebben élt, ezt csinálta: no és – ha végigtekintünk ezen a gazda életpályán – az is bolond, aki nem épít a tapasztalataira...

Tudatosan készült a nyugdíjra Megesik, hogy akik „pörgős” életet élnek, nehezen viselik a nyugdíjas élet kezdeteit. Szetya elárulja: tudatosan készült a visszavonulásra. Lakhelyet váltott: Fehérvárcsurgón találta meg az ideális helyszínt... Rájött, nem véletlenül: ott a kastély, a park, az erdő – ez egy kicsit a szülőfalujára, Szelestére emlékezteti. Szetya elárulja: még a reggeli kávé előtt leül a számítógéphez, hiszen az internet már hozzátartozik az életéhez. Most, hogy elolvasta kedvenc szerzője, Móricz nemrég megjelent naplóját, újraolvassa az egész életművet, mert meggyőződése, hogy a napló fényében sok minden új értelmet nyer... És aztán ott a Péntek 13 Klub! Altorjay András orvos és műgyűjtő, Tánczos László orvos és grafikus, no meg ő, „a Szetya” alkotják a tagságot. Péntekenként gyalogolnak a Vértesben. Lenyűgözi őket a természet, a gyaloglás pedig remek testedzés. Ám, a kirándulás ugyanakkor fantasztikus szellemi kaland is, hiszen közben jókat beszélgetnek...