Závada új regénye ismét Tótkomlósra repíti az olvasót

Azon kevesek egyike Závada Pál, akik feltámasztották a történelmi regény műfaját. Új műve is nagyívű, nagyigényű munka: történelmi és családregény, holokausztregény és szociográfia ötvöződik benne, és fotók feleselnek a szöveggel, ellenpontozzák, magyarázzák vagy éppen kétségbe vonják a mesét. A Kossuth-díjas író a Jadviga párnájával aratott osztatlan sikert, azóta minden könyve fontos eseménynek számít a honi irodalomban. Az Ünnepi Könyvhét díszvendége volt Székesfehérváron, akkor beszélgettünk vele.

-Mennyire kapcsolódik a Természetes fény a korábbi regényeihez, azon túl, hogy a közeg, a helyszín ugyanaz?

-Ez talán még szorosabban kapcsolódik az első kettőhöz, a Jadvigához és a Milotához, mint A fényképész utókora vagy az Idegen testünk. A Természetes fény központi helyszíne ugyanaz, mint az első könyveké volt.

-Tótkomlós lenne az, az ön szülőfaluja?

-Arról mintáztam. Korábban nem neveztem meg, most T.-ként említem. Mégsem Tótkomlós, mert az nélkülözi azokat a hősöket, akiket már azóta beleírtam ebbe a képzelt településbe. Az más kérdés, hogy a kötet belső borítóján található térképen megtalálható az összes település, ahol a regény játszódik, T. pedig Tótkomlós helyén szerepel. Kapcsolódik annyiban is a Természetes fény a korábbiakhoz, hogy egy-két figura, szereplő ebben is felbukkan a korábbi könyvekből. Például Milota, igaz, ő csak annyiban, hogy a kerettörténetben kalauzolja az elbeszélő hőst. Ő viszi el a történet egyik fő figurájához, a Semetka János nevű községi bíróhoz, akinek a fia és a lánya voltaképpen a főszereplői ennek a könyvnek. De felbukkan a Jadviga párnája főhősének fia, Marci is, aki meghalt a hadifogolytáborban. A közelebbi városok, Szarvas, ahol szlovákok laktak, Makó, ahol a másik központi család, a zsidó Weisz fényképészék rokonai laknak és Tótkomlós közt ingázva telnek a hétköznapok. Más kérdés, hogy a regénynek csak kevesebb, mint harmada játszódik a békeidőkben, amikor ezek a békés utazások folynak. Utána kitör a háború és a helyváltoztatásoknak az erőszakos és nem önkéntes formái jönnek divatba.

-Miért olyan fontos az ön számára a 2. világháború és az azt megelőző, követő korszak?

-Mert még mindig nem értem. Történelmi regényeket írok, a 20. századi magyar múltunk kérdései foglalkoztatnak, a háború pedig tényleg az a téma, amit a legkevésbé tudok felfogni. Hiába olvastam róla egyre többet, kiváló történészek nagyszerű munkáit, a front és a hadi helyzet miatt mégsem látszik indokolhatónak, ami történt, középpontjában a holokauszttal. Az ember nyilván nem azért ír könyvet, mert valami éppen aktuális és foglalkoztat másokat is, pontosabban olyan vitákat vált ki, amelytől tényleg égnek áll a hajunk, de valamiképp mégis biztosan belejátszik a témaválasztásba.

Závada Pál volt a nemrég rendezett Ünnepi Könyvhét egyik fehérvári díszvendége  Fotó: Molnár Artúr

-Ha már az aktualitást és a vitákat említette, olyan korszakról beszélünk, amelyet finoman fogalmazva erőteljesen megpróbálnak újra- vagy átértelmezni.

-Ezek ideologikus interpretációk, a mindenkori politikai uralkodó osztály érdekeit egészen pőrén kívánják szolgálni. Emlékezetpolitikai botrány, amelyet folyamatosan végrehajtanak. A múlt ilyetén interpretálása ténylegesen megcsúfolja az áldozatok emlékét. Rendkívül szomorú dolognak tartom a magyar történelem ilyetén átigazítását, félremagyarázását.

-Mit gondol, segít a Természetes fény a tisztánlátásban, a pontosabb nemzeti önismeretben?

-Ezt nem tudom megítélni. A Természetes fény mégiscsak elsősorban regény, és én annak örülök, ha olvassák, jó olvasmánynak tartják. Azt, hogy mellékesen kinek, mire nyitja rá a szemét, nem tudhatom. Annak örülök, hogy könyvhéten, találkozókon szóba kerülnek ezek a kérdések, állampolgárként viszont sokkal boldogabb lennék, ha csak irodalmi és nem politikai vita folyna a könyvről. Ha csak mint regényről folyna róla diskurzus, és nem érvnek, ilyen vagy olyan hivatkozási alapnak, vitapartnernek kellene tekinteni ebben az áldatlan helyzetben.

-A regényben többféle nézőpontból, narrációban mesélnek. Azt jelenti ez, hogy nem lehet elmondani egy történetet vagy csak így lehet?

-Ez egy irodalmi eljárás, formai megoldás. A narrációk cserélődnek, egyik szereplő átadja a szót a másiknak, változik az elbeszélő személye. Regényírói eszközről van szó, s hogy ebből direkt módon következtessünk egy jelentésre, azt nem feltétlenül pártolom, de az interpretálás szabadsága mindenkit megillet. Egyszerűen arra kerestem megoldást, hogy egy-egy gondolatmenetet, történetet kinek a legjobb a szájába adni, mert a legjobban szolgálja a regény ügyét.

-A könyvben a szöveg és a 247 kép együtt szolgálja a jelentést. A fotók nem illusztratívak, mi a funkciójuk?

-Úgy gondoltam, hogy akkor lehet ez igazán izgalmas, ha nem olyan funkciót szolgálnak a képek, mint egy hagyományos dokumentumkönyvben vagy szociográfiában, amelyben leírnak egy történetet, a fotó pedig bizonyítja, megmutatja azt, amiről beszélnek. Egy irodalmi műben, történelmi regényben a történethez illesztett képnek a megszokottól eltérő logikai jelentést kell találni. Innentől fogva természetesen maga a fotó is fiktív, nem biztos, hogy úgy hívják azt, aki a képen látható, nem biztos, hogy ott vagyunk, amit a szöveg állít, sőt, időnként szemmel láthatóan ellentétben áll a fotó és a szöveg jelentése. A vizualitás és a verbalitás nyelvén így próbálok egy regénybeli virtuális valóságot, hitelességet megteremteni, és ezzel az ábrázolt kort is megérteni.