Világjáró tarisznya: A Mennydörgő

Tudta, hogy a kis hörcsög nagyon fél, és szemeit összeszorítva, a járgány aljához lapulva összegömbölyödve várja, hogy végre újra a szárazföldön legyenek.  Ágota jól ismerte barátját, mert ez szóról-szóra így történt. De Emilke nem tudott úrrá lenni félelmén. Folyton azt érezte, hogy baj lesz, és nem érik el a szigetet. S ahogy lenni szokott, amire sokat gondolunk, az bizony be is következik: hirtelen valami nagy feketeség takarta el a napot, és szinte sötétségbe borult a tenger. Egy ismeretlen hatalmas szárnyú, szörnyen ijesztő hangú nagy madár tűnt fel az égen. A sziget felől jött, és egyenesen feléjük tartott. Emilke nem láthatta ezt, csak Ágota és a gólya.

– Kapaszkodj, egérke! – kiáltotta a gólya, de ennél többet már nem tudott mondani, mert a nagy madár elsodorta őket, és a gólya megbillent. Alig tudott a levegőben maradni. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy a kis járgány is megbillent, és lecsúszott a gólya hátáról egyenesen a tengerbe. Emilke csak a nagy csobbanásra eszmélt fel, és arra, hogy itt-ott kezdett beszivárogni a víz.

– Jaj, nekem! – kiáltotta. – Úgy tudtam! Tudtam, hogy így lesz!

– Jól van, ne óbégass már! – tette rá mancsait Nándi a vállára. – Tudod, mi lesz? Nem is tudom, miért nem jutott hamarabb az eszembe: felhúzom azt a nagyobbító cipőt, és szépen kitollak a vízből. Jó lesz? – kérdezte megrémült barátját a béka. Emilke bólintott, Nándi pedig felhúzta a cipőt, és már úszott is. Olyan gyorsan szelték a hullámokat, hogy Nándi ezt kifejezetten szépnek találta. Költött is hirtelen egy verset, de ahogy elmondta, sajnos el is felejtette. Viszont hamar kiértek a partra, ahol semmi sem utalt már veszélyre.

– Mi volt ez a borzasztó dolog? – kérdezte Emilke.

– Nem tudom, de inkább az aggaszt, hogy hogyan találjuk meg Ágotát? – bolyongtak erre, bolyongtak arra, de sehol sem volt, míg végül Nándi észre vett a porban egy vékony egérlábnyomot.

– Erre ment! Gyere utánam, kövessük – így is történt. A szigeten szép fák nőttek, pedig itt is volt kő, és szikla bőven. De ami a legérdekesebb volt, hogy a sziget közepén volt egy mélynek tűnő tó. Ez volt a sárkány szeme, erre vezettek Ágota nyomai. Már éppen megnyugodtak, és elérték a tavat, amikor újra megjelent a hatalmas madár. Vijjogott, és a hangja leginkább a mennydörgésre hasonlított. Emilke úgy megijedt, hogy megdermedt, és nem mozdult a lába.

– Gyerünk már! Gyorsabban, Emilke! – kiáltotta Nándi. De amikor látta, hogy a barátja nem tud mozogni, megfogta, és egyszerűen lelökte a partról egyenesen a vízbe, és ő is utána ugrott. Szerencsére nem estek bele, mert egy kiálló gyökér megfogta őket. Így szépen lassan lemásztak olyan közel a vízhez, hogy már megérinthették.

– Mi legyen most? – kérdezte kétségbeesetten a Sárgabundás.

– Hát, erre bizony én sem számítottam, de valószínű, hogy Ágota is itt lesz valahol. Ekkor jutott eszükbe a járgány, amit ottfelejtettek a parton benne a sok kincset érő varázstárggyal, amit a Mennydörgő madár magával vitt. Vajon visszatudják majd szerezni? (Folytatjuk)