A zombik szintjén - Egy riportfilm rólunk

Készült egy riportfilm a pesti utcán, idén nyáron. Találomra kiválasztott emberek arca elé tolták a mikrofont, a kamerát, és feltettek nekik egy egyszerű kérdést:

- Mi a véleményed az ellenkező neműek házasságáról?

Leszögezem, a helyzet kicsit más volt, mint most önökkel, akik leírva olvassák ezt a kérdést, van idejük elgondolkodni rajta, visszamenni a kérdés elejére, közepére, végére, megfontolni a választ.

A pesti járdán feltett kérdés, és különösen a kamera jelenléte a filmkészítők minden ráhatása nélkül is akaratlan kényszerhelyzetet jelentett a kérdezetteknek.

Ezért nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy őszinte, kendőzetlen választ adnak, mélyebb betekintést engednek a lelkükbe, gondolataikba, mint ön, kedves olvasó, aki úgy van, mintha levélben válaszolna ugyanerre a kérdésre.

Kilenc ember felelt a filmbeli érdeklődésre, különböző korúak, neműek, társadalmi helyzetűek és nemi beállítottságúak.

Első válasz lényege: nem tetszik, de ha ők boldogok így... Csak engem undorít.

Második: teljesen rendben van, ha szeretik egymást.

Harmadik: ellenzem, nem szeretem, ha az arcomba tolják, nem vagyok rá kíváncsi.

Negyedik: nincs problémám vele, ha lakáson belül csinálják.

Ötödik: nekem mindegy.

Hatodik: egyetértek, nincs problémám vele, joguk van hozzá.

Hetedik: egyetértek velük, a szeretet és a szerelem mindenkinek jár.

Nyolcadik: teljes mértékben nem fogadom el!

Kilencedik: teljesen rendben van.

Ezután a filmben újra feltettek egy kérdést az első riportalanynak, akiről a filmkészítők vagy tudják, vagy sejtik, hogy a vele azonos neműekhez vonzódik:

- Mi a véleményed az azonos neműek házasságáról?

A válasz: - Ja, hát azzal nincs semmi bajom!

Majd figyelmeztették a többi riportalanyt:

- De hát én az ellenkező neműek házasságáról kérdeztelek!

A válaszok: - Ja... az kicsit uncsi! Illetve: - Ez így nem ér, basszus!

Horváth Donát a Budapesti Metropolitan Egyetem televíziós műsorkészítő szakos hallgatója

A filmről még beszélünk. Azonban most el kell árulnunk, hogy ezt a rövid, ám annál hatásosabb társadalmi látleletet egy dunaújvárosi
fiatalember készítette, Horváth Donát, aki a Budapesti Metropolitan Egyetem második évfolyamos hallgatója televíziós műsorkészítő szakon. A későbbiekben szándékában áll minden szakmát megtanulni, ami csak a filmkészítéshez kell, a vágástól a rendezésig.

A cikk elején ismertetett, kettő perc ötvenhat másodperces riportfilm végignézése után csak annyit mondhatunk: rajta! Csináld! Jól van!

Ott a helyed, Donát, a filmes szakma kellős közepén!

Magam ordítva, az asztalt csapkodva néztem végig a filmet, többször egymás után, könnyezve a röhögéstől és röhögve a könnyezéstől.

Telitalálat!

Többnyire ennyire hülyék vagyunk, ennyire nincs fogalmunk a minket körülvevő világról, nem hallunk meg, nem gondolunk meg semmit, csak a mások által belénk töltött frázisokból élünk, azokat böfögjük vissza, anélkül, hogy fogalmunk lenne arról, hogy mit beszélünk, kik vagyunk és hol élünk...

Donát rendezője, operatőre és egyik szerkesztője volt e filmnek, mellette riporterként Bertók Eszter, egyik osztálytársa dolgozott.

Donát egy halál nyugis, mosolygós, megfontolt ember, mintha nem is tizenkilenc éves lenne, hanem egyből úgy harmincöt éves, érett felnőttként jött volna világra. Nehéz nem kedvelni őt.

Dunaújvárosban született, szülei munkásemberek, a Béke városrészben nőtt föl, a Vasváriban és a Rudasban tanult, tanárai ma az egyetemen Hadas Kriszta és Simon András, szakvezetője Born Ádám: vagyis jó kezekben van.

Mániája a film, szabadidejében, amikor nem tanul, nem olvas, nem a történelemmel foglalkozik (ami volt tanára, Csathó Gábor hatása), és nem néz más filmeket, akkor klipeket forgat zenész barátainak, például Jankónak, aki ugyancsak dunaújvárosi énekes: az ő apja Horváth János, a Digitál együttes alapítója, gitárosa, lelke.

Donátnak kész forgatókönyvek vannak a fejében. Nem, nem jól mondom: neki kész jelenetsorok vannak a fejében, megvilágításokkal, beállításokkal, hátterekkel, plánokkal, profilokkal, effektekkel - amiket mások egyéb eszköz híján forgatókönyvekben írnának le.

De ez közel sem jelenti azt, hogy semmi másról nem lehetne beszélni vele, csak a filmről. Ugyan!

Azt persze nem állítom, hogy a srác, minden tapintata és vele született udvariassága ellenére ne tudna kellemetlen pillanatokat okozni, amikor csendes őszinteségével akaratlanul is azt a kérdést sugallja beszélgetőtársának: és te mennyire vagy őszinte magaddal?

A választ láttuk a cikk elején idézett riportfilm-jelenetekben.

Az én megállapításom, hogy ma Magyarországon a honfitársak többsége egy zombi szintjén él. Nagyjából annyira agresszív is. Kilencből kettő vette észre saját ostobaságát, ők is csak akkor, amikor szinte erővel beleverték az orrukat. Gondolkodni azután sem kezdtek.

Lesz még mit mutatnod nekünk, Donát, a következő évtizedekben, háromperces riportokban és egész estét betöltő nagyjátékfilmekben egyaránt!

Az emberi hülyeség nem csak térben határtalan, de időben is végtelen.

Ily módon kimeríthetetlen kincsesbányája az asztaldöngetős alkotásoknak.

Az utánunk jövők sora

Ó, mennyire ismerem azokat a sóhajtásokat, amelyeknek közös, kimondott vagy csak érzékeltetett tartalma annyi, hogy bezzeg az utánunk jövők gyengék, tehetségtelenek, alkalmatlanok, vén fejjel is nekünk kell helyettük dolgozni, alkotni, cselekedni, isten tudja, mi lesz ezzel a világgal, ha majd egyszer úgy hozza az élet, hogy jobblétre szenderülünk, mi, akik a firmamentumot tartjuk a mai kor lakóinak feje fölé. Frászt.

Jobb lenne, ha inkább összehúznánk magunkat egy kissé, felöltenénk szerényebb ábrázatunkat, és nagyobb helyet hagynánk az utánunk jövőknek. Lehet, hogy többre menne a világ ilyenformán. Öregemberként, hatvan évnél idősebben azzal vigasztalódom, hogy lépten-nyomon igen rokonszenves, tehetséges fiatalokba botlom, mintha csak a sors rendelése lenne. Lehet, az is.

Íme, itt ez a fiú, a fenti írásban, aki filmeket gondol, filmekben beszél, filmeket álmodik. Ezt is sokféleképpen lehet, természetesen. Lehet költőien, konkrétumok nélkül, mindent legömbölyítve, elmaszatolva, senkit sem bántva, csak a vájtfülűekhez szólva. S lehet messzire nézve, nagyokat lépve, nem szavakban, mondatokban, hanem nagylélegzetű művekben fogalmazva. Milyen megható is lenne, ha mondjuk negyven, ötven év múlva azzal jellemezhetnénk az ő és társai munkáit, hogy a csodás képek és költői hangulatok legnagyobb lírikusaihoz van szerencsénk. Szép lenne. Kívánom is nekik. Valami mégis azt súgja, hogy ő, nemzedéke legjobbjaival együtt a nehezebb utat fogja választani.