"Nem tudok türelmes lenni" - L. Ritók Nóra ellenszélben is a hátrányos helyzetű gyerekekért küzd

Az általa kifejlesztett speciális vizuális pedagógiai programról jött Fehérvárra előadást tartani a héten L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány elnöke. Másfél órán át lankadatlanul mesélt az ötleteikről, a küzdéseikről, a kivívott eredményeikről a Munkácsy iskolában, pedagógus kollégáknak. Közben végig csillogott a szeme. Mert az eredményeiket minden nap hasonlóan csillogó szemű, a helyüket megálló szegény cigány gyermekek igazolják vissza.

– Annak idején miért lett pedagógus?

–– Nyilván a gyerekek szeretete, a személyiségformálás izgalmas lehetősége, a kreatív kiteljesedés vitt erre a pályára. Az sem véletlen, hogy 1999-ben kiszálltam az állami oktatásból, és alapítványi keretek között találtam meg az ebben való kiteljesedés lehetőségeit.

Fotó: Molnár Artúr

– Napjainkban a civil szervezetekre nem kifejezetten jó idők járnak. Önök az Igazgyönggyel 1999-ben alakultak – azóta hányszor érezte úgy, hogy feladom, ennyi volt?

– Civilként olyan területen dolgozni, ahol az állam sikertelen, sosem volt egyszerű. A munkánk minden eleme azt mutatja, hogy az állam működésében hézagok vannak. A működési hibákkal, hézagokkal pedig egyetlen kormány sem szeret szembesülni. Ám az is tény, hogy azokat a civileket, akik nem lojálisak a jelenlegi kormányhoz, vagy épp a demokráciadeficitben dolgoznak, ellenségként kezelik, és ennek a következményeit érezzük is. Feladni sosem akartam. De a fenntartás, a munkánk folytatása egyre nehezebbé vált. Hiába adunk be pályázatokat, az állami-uniós forrásokat nem tudjuk elérni. Maradnak az adományok, a nemzetközi források (amelyeket most szintén bűnként kezel a kormányzati kommunikáció), és persze, hogy azokat az elemeket fejlesszük a munkánkban, ami bevételt generálhat. Mindez azért furcsa érzés, mert közben öt közhasznú (állami) feladatot látunk el, de átmenetileg elengedtük a rendszerbe való beépülés szándékát, és a függetlenedésre koncentrálunk.

– Azt a PISA-tesztekből sem tudjuk, amit a szakma már igen: a magasabb társadalmi státuszú gyerekekkel is gond van az iskolákban.

– Az oktatási rendszer ebben a formában nemcsak az esélykiegyenlítő funkcióját nem képes betölteni, de korszerű tudást sem ad. A világ, és a gyerekek nagyon gyorsan változnak, újabb és újabb kihívások jönnek és a pedagógiának erre rugalmasan kell reagálnia. Amire a mai kor munkaerőpiacának szüksége van, az nem a lexikális tudás, hanem a logikai készségek, a kreativitás, és a szociális kompetenciák fejlettsége. De úgy tűnik, mi még nem ebbe az irányba mozgunk. Ráadásul az oktatási rendszerrel nem lehet felelőtlenül bánni. Pontos helyzetértékelés nélkül bevezetni valamit, aztán, ha nem megy, az ellenkezőjével próbálkozni. Akik épp most vannak a rendszerben, azoknak ez az időszak az egyetlen, hogy az alapvető készségeket megszerezzék, különben elvesznek.

– Az elmúlt években többször felmerült, hogy szakmai partner lesz döntések előkészítésekben. Lett ebből valami érdemi eredmény?

Az antiszegregáció-deszegregáció terén csakugyan meghívást kaptam ilyen lehetőségekre. Ám azt láttam, ezek inkább arra szolgáltak, hogy igazolják: a civileket is megkérdezik a döntések előtt. Lényegi kérdésben nem volt változás, ott, a terepen, ahová ezek után az egyeztetések után visszatértem, semmit sem lehetett érzékelni semmiből, csak a helyzet folyamatos romlását. Persze van más, helyettem is, aki kompromisszumkészebb, türelmesebb. Engem az, amiben dolgozom, a generációk óta mélyszegénységben élő gyerekek helyzete nem enged türelmesnek lenni.

– 2009 szeptemberében a legelső blogbejegyzését írta egy tanévnyitóról, akkor egy 400 lelkes faluból, ahol nem volt iskola. Nyolc éve volt ez. Mi változott azóta ott?

– Toldon, a kis faluban nyolc éve dolgozunk. Itt van az alapítvány esélyteremtő modelljének pilot programja, szándékoltan az egyik legnehezebb települést választottuk a környéken. Komplex munkát végzünk, generációkon átívelőt, olyan stratégiában, amit 20 évre terveztünk. Az oktatás a fő terület, de próbálunk mérsékelni minden olyan hatást, ami az oktatás hatását leamortizálja. Ezért foglalkozunk a családokkal is, kríziskezeléssel, az önfenntartási képességek fejlesztésével, és munkahelyteremtéssel is. Az egész munkát áthatja a közösségfejlesztés, hiszen újra kell építeni ezeket, képessé tenni őket arra, hogy a saját életüket megszervezzék. Sok szép eredményünk van már, a kriminalizáció csökkenésétől a lakhatási körülmények javulásáig, a gyerekek tanulmányi előmenetelétől a lemorzsolódás csökkenéséig. Ma már roma munkatársaink is vannak a kis faluban, akik saját közösségükben viszik tovább a változás üzenetét. Hat településen van oktatásunk (550 gyerekkel) és 16 településen végzünk szociális munkát. Most 36 fő dolgozik munkaviszonyban, közel 100 az önkéntesek száma.

– Mit szeretne elérni a csapatával, mondjuk 2020-ig? És mit gondol, hogy fog akkoriban „kinézni" a magyar oktatási rendszer?

– 2020-ra reményeink szerint le tudjuk írni egy olyan esélyteremtő modell elemeit, amivel egy 500 fős szétesett, esélyeitől és lehetőségeitől megfosztott közösség képes önmagát megszervező létre. Az alapítvány a továbbiakban a toldi modellhez addig és annyit segítene csak, amennyi szükséges a változások biztosításához. Ehhez a mi stratégiánkban még 12 évünk van. Az, hogy ekkorra az oktatási rendszer hogy fog kinézni, nehéz kérdés. Abban bízom, akkorra talán belátják például a szegregált oktatási rendszer fenntartásának zsákutcáját, és a kormányzati beavatkozások is más fókuszúak lesznek. Érzésem szerint sok területen óriási károk keletkeztek. Optimista becslés, hogy 2020-ra a kármentést elkezdhetjük.