Költőként a lényeget keresi Szikra János

A Balassi Bálint-emlékkardot (amelyet minden évben Bálint napján, azaz február 14-én adnak át) a magyar líra olyan kiemelkedő alakjainak ítélik oda, akik életművükkel őrzik az európai szellemiséget. A díjátadón Léka Géza költő szólt a Bácsalmáson született, Pátkán élő, Fehérváron dolgozó Szikra Jánosról. Elmondta: a költő 2012-ben megjelent, Közép-európai nyár című verseskötete végén található mondata foglalja össze munkásságát, amely kifejezi azt is, miért őt jelölték a díjra: "Kötelességem szolgálni, mindent a magyar nemzetnek köszönhetek."

Szikra János költő tehát e szellemben alkot, ír, szervez. Merthogy nem csupán lírikusként tevékenykedik, van jelen a fehérvári irodalmi életben, hanem a Gárdonyi Géza Művelődési Házban művelődésszervezőként is próbál tenni a kultúráért. A díj kapcsán erről az értékmentő munkáról is szó esett.

A Pátkán  élő Szikra János költő a Balassi Bálint-emlékkard átadási ünnepségén Budapesten, a Gellért szállodában. Az idén 21. alkalommal odaítélt irodalmi díjat minden évben egy magyar költő és egy külföldi műfordító kaphatja meg
MTI Fotó: Balogh Zoltán

- Elég nagy volt a csönd a díjátadó után. Ez szándékosan alakult így?

- Eddig sem volt soha lárma körülöttem. Az ember nem dicsekszik. Maroknyi olvasón kívül nem hiszem, hogy bárkit is érdekel egy költő, vagy a vers. A költészet legjobban teszi, ha rejtőzködik ma a világban. A népesség elutasítja az úgynevezett magas kultúrát, s ennek esszenciáját, a létezés lényegét kifejező művészetet, a költészetet is. Ami szellemi erőfeszítést igényel, vagy önvizsgálatra késztet, az nem kell, esetleg nem is képes megbirkózni vele. Marad a szórakoztatóipar, de az nem a költészet világa. Mindig azok akarnak a leginkább kikapcsolódni, akik lélekben soha, semmibe nem kapcsolódnak bele. Eredményét látjuk Magyarország balkanizálódásán.

- Az, hogy létezik például a Balassi-emlékkard, évente átadják, mégis azt mutatja: szükség van a költőkre, és van, ahol meg is becsülik őket..

- A Balassi Kard Művészeti Alapítvány kuratóriumi elnöke, Molnár Pál szerint az állami díjazási rendszertől való függetlensége miatt a Balassi-kard az egyik legkülönb, nemzetközi alapítású magyar irodalmi díj. Minden évben egy Balassit fordító külföldi poétának és egy honi költőnek ítélik oda, szerte a Kárpát-medencéből. Idén Nelson Ascher brazil pályatársammal együtt vehettem át. Ez a díj igazolja kicsit számomra a költészettel töltött évtizedeket. Kérdéséhez kanyarodva: a költőket is számon tartják, szűk körben, a "szakma" krémje.

- Miért kezdett annak idején versírásba?

- Ehhez vonzódtam. Ez nem választás, ez sors kérdése. Az ember, ha fölismeri a sorsát, vagy vállalja, vagy nem. Mindkettőnek végzetes következménye lehet. Kezdettől fogva verseket írok, ezt tartom az irodalom legtömörebb, legnagyszerűbb műnemének. Szépprózát egyáltalán nem tudtam írni, tanulnom kellett, ám szenvedélyesen érdekelt a valóság, s így leginkább a valóságirodalom. Még 1983-ban a kecskeméti Forrás folyóirat Nagy Lajos Szociográfiai Emlékpályázatára írtam első irodalmi szociográfiámat. Nyertem, vérszemet kaptam. Azután írtam például szülőfalumról, a győri kekszgyár gyarmatosításáról, Pátka község helyzetéről, vagy pár mondatot a magyar pedagógiáról. Ez utóbbi mostohasága feledteti még a költészet komiszkenyér-sorsát is, mert különbség nélkül, elkeserítő a közoktatás szellemi-erkölcsi állapota. Dióhéjban: ameddig nincs nemzeti cél, nem lehet fölépíteni az iskolát.

- A lírában el tud szakadni a valóság ön számára nyomasztó részétől, vagy a versek többségében is visszajön ez a téma, hangulat?

- A költészet "tárgya", világa maga a mindenség. Nem arról van szó, hogy éjjel-nappal kesergek. Alapvetően bizakodó vagyok, de az emberi gyöngeségeket (a magaméit is) nehezen viselem. Csak a gerinces emberre lehet számítani. Csak a pontos, egyenes beszéd kísérelheti meg átadni a gondolatot. Ám ha a dolgok lényegét nézzük: a lét eredendően tragikus. Egyetemes részvétet kellene éreznünk minden létező iránt. A költő a jelenségek mögött a lényeget keresi, és ez végeredményben az elmúlás.

- Hol jelennek meg mostanában a versei?

- 1979 óta majd minden rangos irodalmi lapban publikáltam, bár néhány szerkesztő szívósan elutasított. Ma nemigen kérnek tőlem írást, s nem is oly fontos az irodalmi életben való jelenlét. Alkalmi megjelenéseken kívül a Hitel folyóiratnak adom minden írásomat, mert az utóbbi évtizedek legrangosabb szellemi műhelyének a Hitelt tartom, és mert szerkesztői is elfogadnak. Ha kötetté érik a kézirat, prózák és szociográfiák esetében is, előbb-utóbb megtalálják majd, ahogy eddig is, a kiadójukat. Érési folyamatokról van szó, nem versenyfutásról. A murciból sem lesz bor, ha a gazda nem hagyja kiforrni.

- Nem csupán költőként tesz az irodalomért, hanem szervezőként is. Közreműködött például a Vajda János-díj megalapításában, amely a Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár Egyesületnek, valamint a Vörösmarty Társaságnak köszönhető. Ennek a munkának látszik már az eredménye?

- Népművelő a végzettségem, ez a munkám, így segítek ebben-abban, főként, ha én találom ki. Amikor egy
fiatal a verseivel keres föl, leginkább lebeszélem az írásról, de ha elszántnak látom, bíztatom. Igazat mondani nehéz és veszélyes. Nemigen viselik bosszúvágy nélkül az emberek.