Bejárta a világ tengereit, és hosszú évek óta először van itthon karácsonykor

A karácsony üzenete évről évre egyre nehezebben jut el az emberekhez, ha egyáltalán eljut – mert egyszerűen elfelejtünk küzdeni érte. Mert nem fér bele. És mindennek tetejében sötét van már délután négykor. Szegény karácsony pedig egy életidegen stresszfaktorrá változik, egy programmá, ahol megint meg kell felelni, szépnek kell lenni, finomat főzni, meglepni, boldoggá tenni és mindeközben érezni, ahogy a lelkünk kiteljesedik.

Most komolyan, mi lenne, ha egyszer kimaradna a sok idegeskedés…? A gondolat egyszer csak sunyin belopózik a fülünk mögé, aztán makacsul ott ragad. De figyelem: állítólag vigyázni kell, mit kívánunk az égiektől, mert az menthetetlenül megadatik! Hát teszteltem, és jelentem, a hír igaz.

2013. december huszonnegyedike

A télikabát nem kellett, odakint 28 fok volt este 10-kor is, és meleg szél fújt, ahogy kihajóztunk Sydney-ből. Hosszú idő után úgy éreztem, hogy végre élek, és nem egy előre megírt programot követek. Azt éreztem, azt gondoltam, végre szabad vagyok. Kinek kellenek a konvenciók, ha itt az ÚJ, csupa nagybetűvel? India meg Bali! És mennyi, mennyi új ember!

Jól hangzik, nem? Kihagytam viszont a számításból, hogy az előre megírt programot nemcsak a génjeimben tárolta el az Úr, de gondoskodott róla, hogy a szívembe is bevésse – és ehhez furmányos utat választott. Hogy alkalomhoz illően, kellő pátosszal fogalmazzak: megmutatta az utat a saját szívemhez. Megmutatta az utat haza!

Eljött 2014

Ő ezúttal Új-Zélandra helyezett, pontosabban a Tazmán-tenger kellős közepére, ahol két darab húszméteres hullám között egyensúlyoztam a pezsgős pohárral december 25-én, és meggyőztem magam: ez így van rendjén.

2015 decembere

Csendes-óceán. Olvasatlanul töröltem ki az email fiókomból a családi körleveleket a huszonötödikei ebéd részleteiről. Dühös voltam, hogy egyáltalán nekem is elküldték ezeket, próbáltam úgy tenni, mintha a karácsony érdeklődés hiányában elmaradna. Dühös voltam rájuk. Dühös voltam Hawaiira, amiért ilyen messze van. Dühös voltam mindenkire körülöttem, mert nem értették huszonnegyedikét, hiszen az ő hazájukban csak másnap van ünnep. És próbáltam elhinni: ez így teljesen rendben van.

2016. december 25.

Antarktisz. Az irodám ablakából nézem a jéghegyeket, meg a rajtuk tanyázó pingvineket, miközben csilingelő szarvasagancsokkal a fejem tetején, este tizenegyig dolgozom a soha le nem menő nap derengésében. Aztán egy nyitott páncélszekrényajtó jól elgáncsolt, és akkorát estem agancsostul, mint az ólajtó, hogy utána könnyekben törjek ki, halálra rémítve kedvenc kollégáimat. A térdem vérzett, a harisnyám elszakadt, és 29 évesen az anyukámat követeltem. De ő harmincórás repülőútra volt tőlem.

Aztán elérkezett az éjfél, és az éppen templomként funkcionáló színházteremben (Isten mobilházában, az óceán közepén) ültem és hallgattam az Igét, angolul. Nem értettem az arcomon patakokban folyó könnyeket.

Rendben van ez így?

Nincsen. Ahogy nincsen több kompromisszum, szerződés, előléptetés sem, ahogy többet nem fogok nemmel felelni, amikor a keresztfiam megint megkérdezi töretlen hittel, mint minden évben, hogy itthon leszek-e karácsonykor.

A karácsony üzenete nekem szimplán annyi, hogy a karácsony kell. Mert a négy kihagyott ünnep után a szívem sírva könyörgött azért, ami olykor tehernek tűnt. Azért, hogy minden logikának ellentmondva még márciusban is találjunk tűlevelet apuékkal a kanapé alatt. Hogy megint láthassam, ahogy a szeretet nevében összevesznek a szüleim a konyhafőnök szerepén, és hogy mindenki fellázadjon a bejgli ellen, amiből aztán három rúd valahogy mindig eltűnik, és végre újból kritizálhassuk a meghatározhatatlan színekben pompázó karácsonyfát és annak tervezőjét, húsvétig.

A karácsony időt ad nekünk, hogy időt adjunk egymásnak. Mert ha az időnket adjuk egymásnak, akkor egy darabot adunk az életünkből a másiknak. A boldogság meg pont ebben van. A közösen elhagyott ablaktörlő lapátban, és az azt követő autószerelésben. A rendrakásban, és az alatta talált évszázados kincsek felpróbálásában. A könyvjelzőkészítésben. A sokéves hallgatást követő, órákig tartó beszélgetésben az erkélyen, egy télikabátban ketten. Hogy anyukámmal végigszaglásszuk az összes öblítőt a boltban, mintha az ügyben meghozott végső döntés lenne a világ legnagyobb dilemmája. A végeláthatatlan Nutellaevésben – szigorúan kiskanállal.

Abban, hogy az emberek ki tudják ejteni a nevem. És a boldogság már ott leledzik abban is, hogy csapágyasra hajtottam az autom cd lejátszóját a karácsonyi dalokkal! És abban, hogy ma, négy év után ezt mind elmondhattam: itthon vagyok 2017. december 24-én! Mert így van ez rendben!