Mit jelent, ha valaki evangélikus egyházkerületi felügyelő? – Mészáros Tamás elárulja

Mit jelent pontosan ez a kinevezés, mi az egyházkerületi felügyelő feladata?

– A protestáns egyházakban már a kezdetektől fogva létezik a paritás, vagy kettősség elve, ami azt jelenti, hogy minden egyházi tisztviselő mellett van egy világi tisztviselő. A gyülekezetben a lelkész mellett a gyülekezeti felügyelő, az egyházmegyét az esperes irányítja, mellette áll az egyházmegyei felügyelő. A következő nagy egység az egyházkerület, ahol a püspök társa a kerületi felügyelő – ezt a tisztséget immár 6 éve én töltöm be. Az egyháziak felelőssége a lelki szolgálat, a prédikációk, az istentiszteletek megtartása, a világi vezetőkre modern kifejezéssel élve a menedzseri feladatok hárulnak.

Hogy került az evangélikus egyházba és hogyan alakult a pályája az egyházkerületi felügyelőségig?

– A szüleimnek köszönhetően evangélikusnak születtem, és mivel a csákvári gyülekezet mindig annyira kicsi volt, hogy nem engedhette meg magának a passzív tagokat, viszonylag hamar az orgonapadnál találtam magam. Kántorként kezdtem, majd az ifjúsági munkában, táborok szervezésében vettem részt. Ez a kilencvenes évek előtt nem volt annyira egyszerű, félig illegalitásban, félig megtűrtségben dolgoztunk. Ez számomra tartást is adott. 32 évesen a csákvári gyülekezet felügyelőjévé választottak, amelyet így különböző egyházkormányzati szinteken képviseltem. Ennek köszönhetően a Fejér-Komáromi egyházmegyében viszonylag hamar ismertté váltam, majd két cikluson keresztül, 2000 és 2012 között töltöttem be az egyházmegyei felügyelő pozícióját is. Először hat évvel ezelőtt jelöltek az egyházkerületi vezetői tisztségre. Akkor három jelölt közül kaptam én a legtöbb szavazatot. Az elmúlt években megismertek a Dunántúl 110 választókerületében, és reményeim szerint az, hogy ennyien támogattak az idei választáson annak szól, hogy elégedettek az eddigi munkámmal.

A 21. század mindenki számára kihívásokkal teli. Mit jelent ma hívőnek lenni, mit adhat a vallás a ma emberének?

– A rendszerváltást követően felpezsdült vallási életben az utóbbi években visszaesés következett be, ma talán rosszabb helyzetben vannak az egyházak, mint a rendszerváltás előtt voltak. Akkor ugyanis, mivel nem támogatták a vallásosságot, az egyházakat, az emberek egy kicsit „csakazértis” alapon is eljártak templomba. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a magyar emberek nagy többsége, még ha nem is gyakorolja a vallását, úgy gondolja, a maga módján vallásos és nem csak statisztikailag tartozik valamelyik egyház közösségébe. A hit nélküli élet tapasztalatom szerint fellazítja a nem csak az erről való gondolkodást, de a baráti, a közösségi és a családi kapcsolatokat is. Egy csoporthoz való tartozáshoz, ha azt mélyebben akarom megélni, kevés a közös érdeklődés. Kell hozzá valamilyen közös alap, amely igazán összetart például egy családot. Az én meglátásom szerint ez a közös Teremtőbe vetett hit. Európa mai nehéz helyzetét is az okozza, hogy ez nincs meg. És ha már a családnál tartunk, a 21. század egyházi kihívásainak egyike az ökumenikus család, hiszen száz évvel ezelőtt még elképzelhetetlenek voltak a vegyes házasságok. Ez ma már teljesen természetes, ám felvetődik a kérdés, hogy a születendő gyermekek melyik szülő vallását követik majd. Számomra az a fontos elsősorban, hogy keresztényként neveljék őket és – lehet, hogy ez az én számból furcsa, de – a felekezeti hovatartozás ilyen szempontból másodlagos. A kérdésben magam is érintett vagyok egyébként, hiszen két lányom evangélikus férjet választott magának, ám a fiam éppen most készül feleségül venni egy katolikus lányt.

Van-e idő ma hívőnek lenni: megállni ebben a rohanó világban és elmélyülni Krisztus tanításain, vagy saját gondolatainkban?

– Ez igen nehéz kérdés, amire általában azt szoktuk mondani: mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Kétségtelen tény azonban, hogy két bilincs szorítja a kezünket. Az egyik fizikailag ott is van rajtunk szinte állandóan: az időt mérő és az időnket korlátozó karóra. Állandó készültségben és feszültségben élünk. Ha megcsörren a telefonunk és nem vesszük fel, vagy valamit nem csinálunk meg, ami pedig kevésbé fontos lenne, úgy érezzük, lemaradunk valamiről, elúszik a lehetőség, vagy a nagy üzlet. De muszáj megtalálni, hogyan tudunk legalább időnként lassítani, esélyt adni magunknak arra, hogy kikapcsoljunk, elmélyedjünk. Ezt még a legelfoglaltabb üzletember is meg tudja tenni. Én, példának okáért, a választásra készülve elmentem három napra a bakonybéli szerzetesekhez és beálltam a kolostorba, három napig éltem az ő életüket. Ez nem hosszú idő, de arra jó volt, hogy lassítsak és nagyokat sétálva az arborétumban, elmélkedjek. Az élet akkor is megy tovább, ha mi nem vagyunk minden egyes percnek aktív részesei. Az egyháznak szerintem ebben van lehetősége: kínáljon meditációs gyakorlatokat, vagy úgynevezett csendházakat. Finnországban minden gyülekezetnek van ilyen háza egy tó partján, szaunával és azt mondják, templomba nagyon kevesen járnak, de ezek a csendházak igen népszerűek.

Hogy határozná meg az evangélikus egyház helyét?

– Ugyan a négy nagy történelmi egyház közé soroljuk magunkat, de létszámunknál fogva nem vagyunk akkora tényező, mint a katolikusok, vagy a reformátusok. Csákvár nagyjából az országos átlagot képezi le: a hívők mintegy fele katolikus, 16-18 százaléka református és 3 százaléka evangélikus. Ez évszázadok óta így van. A világon egyébként nagyjából 70 millió evangélikus van, ebben a magyarok száma pár százezer. Az ország mai vezetése pedig igyekszik olyan kapcsolatot kialakítani velünk, mint bármelyik másik hazai, történelmi egyházzal. Az persze továbbra is törvényszerű, hogy ha bármilyen szerződés születik állam és egyház között, akkor azt először a katolikusokkal, majd a reformátusokkal írják alá, és utoljára velünk. De Magyarországon ilyen szempontból az evangélikus vallás sosem volt olyan komoly tényező, mint az északi országokban. Napjainkban pedig gyors ütemben terjed Ázsiában és Afrikában. A protestantizmus jobban tud misszionálni és jobban meg tudja szólítani az embereket, mint a hagyományos katolikus egyház, bár Ázsiában és Dél-Amerikában nekik is vannak igen erős bázisaik.

Mi a jövő?

– Az én fejemben egy megfiatalodott egyház, ami nem a tagok korának csökkenését jelenti, hanem a forrásokhoz való visszatérést. Vannak dolgok, amiket nem kell újra és újra kitalálni, mert vannak alaptézisek, amelyeket komolyan kell venni. Nem régen olvastam egy bencés rendi szerzetes könyvét, amelyben azt boncolgatta, hová juthatnánk el, ha komolyan vennénk a hitünket és amit mondunk, azt meg is élnénk. Számomra az a jövő, hogy akiket – akár lelkészi, akár világi – szolgálattal bíztak meg, azok vegyék komolyan, és éljék is azt meg.