„Maszekban” továbbra is a várossal foglalkozik Igari Antal

– Hogy miként fogadtam a Deák Dénes-díjat? Ugyanezt kérdezte a városi televízió munkatársa is a Bory-várban tartott díjátadó ünnepség előtt, ahová egyébként az utolsó percben estem be, mert előtte egy hivatalban volt dolgom, ami elhúzódott. Miközben integettek nekem, hogy jöjjek már, valami olyat válaszoltam hirtelenjében, hogy nagyon örülök neki, de voltaképpen fel sem tudom még fogni, micsoda nagy megtiszteltetés ért. Azóta persze utánanéztem a díjnak, amelyről talán az árul el a legtöbbet, hogy kik kapták meg eddig. Mondhatom, igen illusztris társaságba kerültem. Olyanok vannak ugyanis a korábbi díjazottak között, mint például Fitz Jenő, Melocco Miklós, Balsay István, Kovalovszky Márta, Kovács Péter vagy éppen Demeter Zsófi a. A kitüntetettek felével a pályám során – a személyes ismeretségen túl – részben építészeti, részben egyéb városi ügyekben munkakapcsolatba kerültem.

Tősgyökeres fehérvári…

– Az Arany János utca 9. számú házban, a jelenlegi plébánia épületében születtem 1959-ben.

Nem a kórházban?

– Nem, mert édesanyám volt annyira makacs… Sukorói sváb családból származott. Az ottaniak azonkívül, hogy sváb neveken becézték egymást, nem tartották a svábságot. Nekik a nadapiak voltak a svábok. Ugyanakkor roppant konokság jellemezte őket, az általuk fontosnak tartott ügy mellett mindig a végsőkig kiálltak.

Egyszer részt vettem egy ön által vezetett látogatáson a belváros ékének számító Hiemer-házban. Ott mesélte el, hogy az emeleti, sarokerkélyes helyiségben volt gyermekkorában a szobája. Befolyásolta ez a történelmi miliő a pályaválasztásban?

– Természetesen igen. A történelem szeretete azonban még kevés lett volna ahhoz, hogy építész legyek. Kellett a matematika és a rajz is. Matek tagozatra jártam a Teleki-gimnáziumban. Láng Hugó volt az osztályfőnökünk. Hugó bácsi egyébként háromszor volt a főnököm. Először a középiskolában, aztán alpolgármesterként a városházán, majd a Schwäbisch Gmünd-i Baráti Kör elnökeként. A szervezetnek ugyanis én voltam a programfelelőse. Rajzból ugyancsak kiváló tanárom volt M. Tóth István festőművész személyében a Petőfi -iskolában.

Az érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karára nyert felvételt.

– Három év után az építészhallgatóknak szakosodniuk kellett. Én az építészettörténeti tanszéket választottam. Nem sok ember került be oda, de nekem elsőre sikerült. Ettől fogva az építészet – ha mondhatom így – még inkább a szívem csücske lett.

Miként lett „műemlékes”?

– Mint oly sokan a frissen végzett műszakiak közül, a diploma megszerzése után én is a megyei építőipari vállalathoz, az ARÉV-hez kerültem. Aztán amint lehetett, jelentkeztem a műemlékvédelmi szakmérnöki képzésre, melyet munka mellett végeztem el. A mostani „műemlékes” nagyágyúk voltak a tanáraim, a képzés pedig „lubickolás” volt a számomra. Ott már kollégáknak tekintettek minket a tanárok, a vizsgák is inkább jóízű beszélgetések voltak, és nem gyomorszorító tételhúzások. Még nem végeztem, amikor megkerestek a városházáról, ahol a fehérvári belvárosért felelős építéshatósági ügyintéző lettem. Ezen beosztás mellett néha sarzsi is járt, helyettesként – megbízással – többször is vezettem a városi építési hatóságot.

Huszonhárom évet töltött a városházán. Mi az, ami a legemlékezetesebb az ön számára ebből az időszakból?

– Balsay István volt az, aki a legtöbbet használta az ismereteimet. Rendszeresen kikérte nekem, a kezdő építésznek a véleményét, még ha nem is adott mindig igazat. Emlékezetes az 1989-ben Fehérváron tartott országos műemléki konferencia is, ahol Németh Miklós is megjelent. Döbbenten láttam, hogy a gépkocsijában géppisztoly lapult. A miniszterelnök tőlünk az MSZMP kongresszusára ment. Másnap pedig megalakult az MSZP. A Mátyás-emlékmű „felhúzását” a városháza részéről kvázi beruházóként én kísértem végig. Nagy élmény volt megismerni – nemcsak művészként, de emberként is – Melocco Miklóst.

2009-ban került a megyéhez főépítésznek. Ez előrelépés volt a pályáján?

– Ha azt vesszük, hogy főépítész csak egy van Fejérben…

Fehérvárra mennyi ideje marad?

– Jut időm, hogy – úgymond – „maszekban” továbbra is segítsek a városnak. Az előadásaim többsége azóta is a megyeszékhellyel foglalkozik. Nem is tudom, hogy például az Ybl-évben hány előadást tartottam a jeles, fehérvári születésű építész elődről. Két esztendeje az ARÉV jubileuma alkalmával tartott programsorozatot konferencia zárta. A tanácskozásnak én voltam a levezető elnöke…

Az egykori fehérvári építőipari nagyvállalatról nekem a panelok jutnak először az eszembe. Műemlékesként nem volt némileg tudathasadásos állapot a konferencia levezénylése?

– A panelokkal meg kell tanulni együtt élni. Építésüknek megvolt a szükségszerűsége. Ráadásul nem műemlékeket takarítottak el Fehérváron azért, hogy felépülhessenek. Ugyanakkor kétségkívül befolyásolják a régi építészeti értékeink bemutatását azáltal, hogy – igaz, csak részlegesen – gyűrűbe fogják a belvárost. Az ARÉV tevékenységében egyébként elsősorban nem a panelok építését értékeltük, hanem sokkal inkább azokat a technológiákat, amelyek új formákat eredményeztek. A megyei építész kamara elnökeként is erre tekintettel támogattam olyan épületek építőipari nívódíjjal történő kitüntetését, mint a Köfém gyártócsarnoka, az ARÉV-sportcsarnok, a Tóparti gimnázium és a művelődési ház épület együttese.

Megyei főépítészként mekkora befolyása van arra, hogy miként alakul az épített környezet Fejérben?

– A megyének már nincsen saját intézményrendszere. Ebből következően manapság a főépítésznek korlátozottabbak a lehetőségei. A korábbi megyei intézményeknek ugyanis – ha akarták, ha nem – meg kellett kérdezniük a főépítészt. A megváltozott helyzetben a szakmai, emberi kapcsolatok felértékelődtek. De facto tehát többet tudok segíteni, odahatni, tanácsot adni, mint azt de jure megtehetném.

A sikeres munkához a családja jelenti a hátországot…

– A feleségem – pályaelhagyó közgazdászként – németnyelv-tanár. Fordítva bizonnyal gyakoribb. Három évvel járt alattam a Telekiben, a mienk patronálta az ő osztályukat.

A gyerekei közül került-e ki építész?

– A nagyobbik lányom orvos, a kisebb tanítónő. A fiam geográfusnak tanul az egyetemen. Sok geográfus foglalkozik területfejlesztéssel, ami – úgymond – „közös halmazt” jelent az építészekkel.

Végezetül: melyik az ön számára legkedvesebb épület?

– A Hiemer-ház tömbje. Laktam benne, dolgoztam vele, pátyolgattam, amíg romokban volt. És hatósági emberként a szüleimet is azért költöztettem ki, hogy felújíthassák…