Mindenki tudta Baráth Károlyról, nem éppen ijedős ember

1956. október 23-án a fehérvári mentőknél volt szolgálatban.

– Estefelé telefonáltak Budapestről a titkos vonalon, hogy kitört a forradalom, lövöldöznek az utcán, mentőautókat is eltaláltak. Az az utasítás, hogy a tartalékokat készítsük ki, készüljünk fel arra, hogy esetleg fel kell vonulni Pestre, és segíteni az ottani munkát. Szedjük össze a vésztartalékokat – emlékezett vissza Baráth Károly.

Rengeteg élelemmel segítették a fehérváriak a Budapesten harcolókat

Végül nekik mint fehérvári mentősöknek nem kellett szolgálatba állniuk a fővárosban. Ám az I. Számú Sebészeti Klinika sürgős kérésének eleget téve plazmát, kötszert, vért és élelmiszert gyűjtöttek és indítottak útra vasúton.

– Két vagont indítottunk. Jelentkezett egy bátor mozdonyvezető, aki elvitt bennünket. Az egyik vagon tele lett az ételcsomagokkal, amelyet a székesfehérvári parasztok adtak össze. Rengeteget adtak, rengeteget! – mondta erről.

Elsőre két önként jelentkező orvost kért a kórház „kocsikísérőnek”, de ezt a kórházigazgató megvétózta, s egynek kijelölte Baráth Károlyt.

– Itt van egy mindenre elszánt ember, a Baráth doktor – idézte egykori főnökét. – Tudták rólam, hogy nem vagyok egy ijedős… Csak Albertfalváig jutottunk el. Ott olyan lövöldözés volt, hogy azt mondta a mozdonyvezető, uraim, én tovább sajnos nem tudom vinni a vonatot, mert belelőnek a mozdonyba, ezt nem vállalhatjuk – imígy a vasutas.

Telefonon értesítették a cél­állomás kórházat, ahonnan küldtek két teherautót, azon ért révbe a szállítmány, benne a székesfehérvári emberek eldugott, felajánlott élelmiszer-­tartalékával.

Volt egy másik megbízatása is, úgyhogy be kellett mennie a város sűrűjébe. A Corvin köz közelében húzódó Mester utcába vitte az ígérete. Korábbi főnöke, Frigyesi Gyula családja lakott ott; a felesége, a gyermeke és a nagymama odahaza volt a forradalom alatt.

– Ez talán október 27-én lehetett, amikor a legnagyobb lövöldözés volt. Mondtam neki, Gyula bátyám, én megpróbálom a lehetetlent. A Mester utca egy különlegesen nehéz terep, mert ott folynak az események a Ferencvárosban, ott van az a nagy laktanya is, de ha lehet, én elviszem. Kézbesítettem a csomagot, de közben egy párszor kúszni-mászni kellett, mert ott a kereszteződésben, a Kilián laktanyánál úgy lőttek, mint a fronton…

Nem ez volt a legnagyobb szívesség, amit ez idő tájt tett. Sógorát segítette kijutni a vasfüggönyön keletkezett résen át nyugatra.

Ehhez a történethez egy kicsit vissza kell lépnünk az időben. Károly első feleségének szülei Pécsett éltek korábban, anyósát már régen kuláknak bélyegezte a hatalom. Későbbi sógora, Hegedűs Ferenc a piaristáknál tanult, a fiú ezzel sem lopta be magát az államhatalom szívébe.

A menekülő útvonal elő volt készítve

– Lakhelyet kellett változtatniuk, Budapestre költöztek, egy ismerősüknél laktak a romos Vigadóban – mesélt felesége családjáról Károly.

A sógor, Ferenc mégis elverekedte magát az egyetemig, kitüntetéssel szerzett matematika–fizika szakos diplomát. Mi­után ez megvolt, behívatták a káder­osztályra, ahol közölték vele, hogy minden hiába, ő a rendszer ellensége, nem lehet más, csak segédmunkás. A Szovjetuniónak – háborús jóvátétel gyanánt – készített uszályok építésén dolgozott a forradalomig.

– Kimentem a hajógyárba Ferihez, senki más nem volt ott. Mondtam neki, hogy Ferikém, eljössz velem, átviszlek a határon! Két helyre menjél, Amerikába vagy Svájcba! Már Celldömölkön ki volt írva krétával egy vonatra, hogy: „Bécs–Celldömölk, disszidensek, szálljatok be!” Nekem volt egy ismerősöm, egy erdész, a keresztapám fia. Tudtam, hogy embercsempészéssel is foglalkozik. A menekülő útvonal elő volt készítve. Elmentünk hozzá. Mondtam neki, itt van a sógorom, át kellene vinni Ausztriába – így ért át nyugatra a matematika–fizika szakos fiatalember, Károly sógora, Hegedűs Ferenc, akiből aztán radioaktivitással foglalkozó fizikus lett. Legközelebb az 1960-as római olimpián találkozhattak egymással, majd később Ferenc az Egyesült Államokból is küldött meghívólevelet Károlynak.

Áttörték a német vonalakat

Hogy Károly mitől volt ilyen harcedzett, talán még vakmerő is? Talán a II. világháborús tapasztalata miatt.

Károly Pápocon gyerekeskedett, Vas megyében. 1944-ben már erőst jöttek a hírek keletről, az oroszokról, hogy ha megnyerik a háborút, nem sok jót hoznak Magyarországra. Károly 1944 decemberében egy barátjával együtt fölkapaszkodott egy magyar katonavonatra: át Ausztriába!

– Ott persze rövidesen igazoltattak, és elvittek egy magyar alakulathoz, ahol páncéltörő-­kiképzést kaptam. 1945-ben elvittek bennünket az orosz frontra, Lengyelországba – mondta. – Rövidesen az oroszok áttörték a német vonalakat, és menekülőre kellett fogni a dolgot…

Károly – a menekülő katonák tömegével együtt Németországba, az Oderán túlra jutott. Majd egy Drezda melletti táborba került. Éppen a drezdai bombázás idején, 1945 februárjának de­rekán.

„Átúsztam azon a csatornán, mert szemben kanadaiak voltak”

– Megszervezték a hadsereget újból. Elvittek minket Németország távolabbi részére. Újabb fegyvereket hoztak, újabb kiképzést kaptunk. Irány a nyugati front! Ám ekkor már az is összedűlőben volt – emlékezett vissza Baráth Károly.

A magyar alakulat Oldenburg­ban (Brémán túl, északon fekszik), egy csatorna partján ásta be magát.

– Egy százados, aki igen elszánt és ostoba ember volt, mindenáron ott akarta megvédeni Magyarországot… Már a németek is mondták, hogy a háború elveszett. Május 3-án éjjel átúsztam azon a csatornán, mert szemben kanadaiak voltak. Nem volt mindegy, hogy az ember milyen fogságba kerül, mert például aki francia fogságba esett, az nagyon rosszul járt – jelentette ki.

A kanadaiak viszonylag jól tartották a foglyokat. Károly utóbb sokadmagával együtt Belgiumba, angol fogságba került, ahol szintén emberhez méltóan bántak velük.

A háborút követően, valamikor 1947 tájékán angol katonák kísérték őket haza Magyarországra, hogy a hazánkban állomásozó orosz katonák ne szedjék el tőlük az utolsó, maradék cókmókjukat is.