Kiss László fotós ismert arca a városnak és mostantól Penna Regia díjas is

Laci Bodajkról indult, és – ahogy az már lenni szokott – jó nagy vargabetűt írt le, ameddig a fotózás lett a fő megélhetési forrása. Az építőipari technikum után még a főiskolán is úgy tűnt, az isten sem menti meg attól, hogy építész legyen. Pedig először a műszaki szakközepet célozta meg, miután csapattársaival 2. helyet szerzett egy tudományos-technikai úttörőszemlén, kente-vágta a matematikát. Általános iskolai osztályfőnöke is befolyásolta, akinek az volt a véleménye, hogy a lányok menjenek gimnáziumba, a jobban tanuló fiúk szakközépiskolába, a kevésbé tehetségesek pedig tanuljanak szakmát. Végül kellett ehhez egy elrontott felvételi is. Így került Laci a Széchenyi – akkor Ságvári – helyett a Jákyba, amelyet kellőképpen utált. Ehhez képest mégis Győrben, a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola építész karán találta magát érettségi után. Tapasztalatnak jó volt, de a diplomát végül nem szerezte meg. Viszont ott ásta bele jobban magát a fotózásba: tanulás helyett ideje nagy részét a fotószakkörön és a -laborban töltötte. Akkor még szórakozásból.

Etűd 99 forintért

A fotózás ízét azonban nem a főiskolán érezte meg – még korábban, egy zánkai úttörőtábor alkalmával vásárolt magának egy Etűd típusú fényképezőgépet, egészen pontosan 99 forintért. „Az első filmet rosszul fűztem be, azt sem tudtam, egyáltalán mit tartok a kezemben, de valamiért nagyon vonzott. Aztán szépen lassan elkezdtem megismerkedni a géppel, és a fotózással szórakoztattam magam. Szerettem az utcán, az erdőben bóklászni. Ha nem találtam a helyem, valami bajom volt, fogtam a gépet, és mentem fotózni. Már akkor is szerettem megörökíteni a közvetlen környezetemet – én is átmentem a »bogár-lepke-virágok« korszakon –, bár az akkor, abban a formában volt annyira izgalmas.

Később találtam rá az alkalmazott fotográfiára, amelyet a mai napig nagyon szeretek” – mesélte a fotós. Mit ír erről a lexikon? Az alkalmazott fotográfus olyan alkotó gondolkodású szakfényképész, aki magas gondolati és esztétikai színvonalon képes a legkülönbözőbb fényképfelhasználási területekhez – reklám, illusztráció, riport stb., akár nyomtatásban, akár elektronikus megjelenítésben – kapcsolódó fényképészeti megbízások teljesítésére. El tudja végezni az analóg fekete-fehér fotók laborálási feladatait. Ismeri és magas színvonalon képes alkalmazni a digitális képfeldolgozás technikáját és lehetőségeit. Szakszerűen képes instruálni analóg és elektronikus fotólaboratóriumot.

Ha ez másnak is tetszik…

„Aztán úgy alakult, hogy geodéta lettem, és amikor mentünk terepre dolgozni, mindig vittem magammal a fényképezőgépet. Mivel nem volt pénzem filmre, alaposan meggondoltam, mit és hogyan fotózok le. A 90-es években aztán elkezdett kinyílni a világ, és a Levi’s kiírt egy pályázatot, a győztes pedig csinálhatott a cégnek egy valódi reklámfotót. Nyertem egy megosztott második helyet – egész életemben mindig ez történik velem –, viszont a kiállításról valaki ellopta a képeimet. Akkor jöttem rá, ha másnak is tetszik, amit csinálok, akkor nem lehet rossz. Elhatároztam, pénzért fotózok a továbbiakban” – árulta el Laci, aki reklámfotózással kezdte, Fehérváron és Budapesten is dolgozott. Aztán ahogy teltek az évek, a világ a fotózásban is megváltozott: a régi, filmre készített felvételek korának nyugalmát, amikor mindennek megvolt a maga ideje, felváltotta a digitális korszak rohanása.

Ma mindent egyszerre kell csinálni, és lehetőleg azonnal. „Kellett valami ebben a rohanásban, ami kikapcsol, amikor a fényképezőgépeddel vagy ugyan, de nem úgy, mint a rutinná vált napi melóban. Olyan vágyat éreztem a film és a laborban a fixírszag után, hogy elkezdtem újból filmre fotózni, de már hibrid technológiával születnek a képek. A bemenet film, de a feldolgozás már az atomprecíziós, modern technológiával történik” – magyarázta Laci.

De művészet ez? „Szerintem nem. Művészet az, amikor a lefotózott tárgyhoz, épülethez, tájképhez valami hozzáadott értéket tesz a fotós, ami az ő fejéből pattan ki. És így a lefotózott dolog új értelmet nyer, más megvilágításba kerül” – fogalmazott a magát leginkább becsületes kisiparosnak tartó szakember, akinek – azért ismerjük el – van néhány művészfotója is.

Röghöz kötött újító

„Azok közé tartozom, akik azt szeretik, ha nem változik körülöttük semmi: ugyanaz a pincérnő a presszóban, a szatócs a boltban, meg a cipész a műhelyben. Ugyanakkor tudom, hogy haladni kell a korral. A modern »kütyüket« szeretem, és szívesen is alkalmazom őket. Én csináltam például annak idején az első gömbpanorámás fotókat a városról. És az is jó érzés, ha megkérdeznek valakit a városban, ismer-e Fehérváron fényképészt, akkor az én nevemet mondja. Úgy érzem, itthon vagyok Székesfehérváron. Ami pedig a jövőt illeti, vannak még terveim, vágyaim, ám ezek közül most csak egyet árulok el: nagyon szeretnék egy önálló kiállítást a színház galériájában” – zárta a beszélgetést a friss Penna Regia díjas.