Hogyan érintették Székesfehérvárt a Tanácsköztársaság helyi eseményei?

A városi eseményekről Nagy Szabolcs egyetemi oktató, a Veszprém Megyei Levéltár főlevéltárosa beszélt. Előadása elején megjegyezte: más országokhoz hasonlóan a magyar történetírásra is jellemző, hogy a történelmet elsősorban a fővárosi események tükrében jegyzi, ezért az emberek nagy része hajlamos azt képzelni és mindent úgy megítélni, mintha csak Budapestet érintették volna a régi idők nagy történései.

Szépíthették, torzíthatták vagy negatívabban ítélhették meg a történteket

Az elmúlt mintegy három évtizedben jelentek meg olyan történeti munkák is, amelyek a Tanácsköztársaság kapcsán a vidéki eseményeket vizsgálják, többnyire az országos szervekhez befutó adatokra, jelentésekre támaszkodva. Ezeket azonban csak közvetett forrásként és kellő kritikával szabad kezelni, hiszen az 1919 augusztusa után a fővárosba küldött, a Tanácsköztársaság, illetve az azt megelőző őszirózsás forradalom helyi eseményeiről szóló beszámolók szerzői sok szempontból szépíthették, torzíthatták vagy negatívabban ítélhették meg a történteket, attól függően, mennyire kellett az eseményekben betöltött saját szerepüket tisztázni.

De vajon eltérők voltak-e, és ha igen, mennyiben a vidéki és a fővárosi események az említett időszakban? Vagy a lezajlott történések közös jellemzőkkel leírhatók mindenhol? Nagy Szabolcs kutatásai azt támasztják alá, hogy legalábbis Észak-Dunántúlon mindenhol – és itt elsősorban a nagyobb városokra és a megyeszékhelyekre utalt – ugyanazon jelenségek mentén történtek a Tanácsköztársaság eseményei. Vannak persze kivételek, különlegességek, többek között Fehérváron is.

A direktórium tagjai aztán jórészt a Tanácsköztársaság időszaka alatt is megőrizték befolyásukat

Az egyik ilyen, hogy már a Károlyi főispán vezette, februári megyegyűlési „ellenforradalom” következtében – amelyen a gróf a régi, hagyományos értékek és a nemzeti egység mellett való kiállásra szólított fel mindenkit – március 21-ét megelőzően is a későbbi proletárdiktatúrára jellemző hatalmi berendezkedés alakult ki. 1919. február 5-én a fővárosból Fehérvárra küldött, úgynevezett hatos direktórium vette át a megye és a város vezetését, 13-án pedig Horváth János szombathelyi illetőségű kőművessegédet nevezték ki kormánybiztossá, majd március 21. után a város vezetőjévé. A direktórium tagjai aztán jórészt a Tanácsköztársaság időszaka alatt is megőrizték befolyásukat. Az máshol is jellemző volt a Dunántúlon, hogy a kommün nem rendelkezett olyan tömegbázissal, mint amire a fővárosban számítottak, így aztán a tisztségviselők többsége a kommunista hatalomátvétel után is a helyén maradt, illetve – ahogy Horváth János esete is mutatja – felülről küldött funkcionáriusokkal igyekeztek a közigazgatásban a helyzetet megoldani. Máskülönben a munkásság, amelyre Kun Béláék alapozni szerettek volna, vidéken nem képviselt jelentős társadalmi erőt, 1919 márciusában Fejér megyében például nem is léteztek kommunista pártszervezetek. Így itt is a szociáldemokrata párt névváltoztatása következett csak be.

A civil hatalom mellett egy katonai diktatúra is megjelent

A város életében újabb változást május 12. hozott, amikor Hamburger Jenő hadtestparancsnok az egész megyét hadműveleti területté nyilvánította. Ekkortól a civil hatalom mellett egy katonai diktatúra is megjelent, ám elég hosszú ideig tartott az egymáshoz való viszonyuk tisztázása. Székesfehérváron, némileg szintén sajátos módon, igen hamar megjelentek a civil ellenállás formái is. Történt mindez a Budapesthez való közelség és annak ellenére, hogy az itt tartózkodó Fabik-különítmény rendet tartott. Április 6-on zajlott a nőtüntetésként elhíresült megmozdulás, amely az apácák tanítói munkájának betiltásával kapcsolatos hírek nyomán indult, és amelyet – miután sikerült lecsendesíteni – nem követett komolyabb retorzió. Ezt követte április 13-án a diák­sztrájk. Ennek oka, hogy a helyi potentátok megrövidítették a húsvéti szünetet. A középiskolás tanulók azonban nem tértek vissza az iskolákba a meghatározott napon, hanem gyűléseket tartottak, ahol politikai, elsősorban oktatáspolitikával kapcsolatos véleményeket fogalmaztak meg. Ezt a megmozdulást szintén sikerült hamar és békés úton leszerelni.

Velinszky László, a Fejér vármegyei Nemzeti Tanács Intéző Bizottságának tagja személyesen járt közben a diákoknál, hogy térjenek vissza iskoláikba. Ezeknél komolyabb hatása volt a seregélyesi polgárőrök Fehérváron történő május eleji megjelenésének, ahol már a Fabik-csoport avatkozott közbe. Az esetből nem lett véres összecsapás, de arra jó volt, hogy a városban szép számmal tartózkodó magas rangú katonatisztekben megerősítse a támogatottság érzését, akik így a háttérben mozgolódni, szervezkedni kezdtek. A június 19-i úrmenet szintén tüntetéssé alakult át: a tömeg a Himnuszt és a Szózatot énekelte felváltva, így fejezte ki Tanácsköztársaság-ellenességét. Nagyobb konfrontációt ekkor már nem vállaltak fel, hiszen ez már a vasutassztrájk után történt, amelynek kapcsán letartóztatások is történtek a városban (erről korábbi cikkünkben már írtunk).

A tettes életét egy fővárosból érkező kegyelmi döntés mentette meg

Az „ellenforradalmi” események kapcsán külön elő­adást érdemelne a forradalmi törvényszék működése, amely összetételét és jellegét tekintve nem tért el a többi városban létrehozottaktól: Fehérváron három kőműves és egy bíró alkotta. Utóbbi képviselte némileg a szakmaiságot, de az ítéleteket a „hozzáértők” hozták. A legtöbb helyen az országban meglepő módon a normálisnál enyhébb ítéleteket alkottak, ám Fehérváron nem. Itt halálos ítéletet is mondtak ki egy olyan „lumpen, csavargó” által elkövetett bűncselekmény esetében, amely amúgy nem érdemelt volna ilyen súlyos elbírálást. A tettes életét egy fővárosból érkező kegyelmi döntés mentette meg. Ugyanakkor a törvényszék működése mellett városunkban is alkalmazták a vörös terror egyéb eszközeit, vagyis itt is volt katonai törvényszék, működött vörösosztag, és minden eshetőségre felkészülve itt is kijelöltek olyan embereket – a tíz legfontosabb mellett több száz név szerepelt a listán –, akikkel adott esetben túszként számoltak.

Ellenálltak a lefegyverzésnek

Az utolsó pártértekezletet 1919. július 27–28-án tartották a városban, de már ekkor érezhető volt a belső szakadás. Olyan megjegyzések is elhangzottak, amelyeket akkor jobboldali elhajlásként értelmeztek. Így például azt a megjegyzést is, mely szerint „a termelőeszközöknek olyan mértékű kisajátítása, mint azt a Tanácskormány tette, okvetlenül zavart okoz”. A fővárosi Tanácskormány megszűnése után, mindjárt másnap, augusztus 2-án a korábban említett tisztek ellenforradalmi megmozdulást szerveztek, amely során tűzharcba keveredtek a Budapestről menekülő Gombos-­különítmény tagjaival, akik ellenálltak a lefegyverzésnek. Az összetűzésben ketten vesztették életüket a Gombos-csapatból. A románok bevonulása után került sor a kommün kapcsán a bírósági felelősségre vonásokra, az iratok jó része azonban később, a történelem újabb viharai­ban megsemmisült.