Ötven évvel ezelőtt komoly sikert értek el a Köfém női kézisei

– Nagyon szerettem ezt a csapatot, azt hiszem, ők is szerettek engem, bár ostoros edző voltam, ezzel mindenki tisztában volt, nem is tagadom. A pályám kezdetén foglalkoztam ezzel a csapattal, előtte a VT Vasasnál kezdtem, és megvívtunk egy sikertelen osztályozót. A kezdet kezdetén, salakon játszottunk oda-vissza alapon, és az osztályozón négyes csoportokba sorsoltak bennünket, a megyei bajnokokon kívül még a pesti bajnokságból az első hat együttest. Mi a MÁV Előrével ugyan riválisok voltunk, ők is nyertek egy bajnokságot, de így sem jutottak fel. Az akkori városvezetés 1968-ban úgy döntött, hogy ezt a két csapatot összehozza és megalapítja a Köfém SC-ben a szakosztályt. Amikor megtörtént a fúzió, velem kész tényként közölték, hogy én fogom irányítani a csapatot – emlékezett Mezőszentgyörgyi László, aki első szakvezetője volt a gárdának.

Nem volt könnyű amúgy ez a központosított összekapcsolódás, hiszen a riválisok azért nem voltak oda teljes mértékben egymásért, de mindkét csapatból így is maradt három-négy játékos.

A szakvezető még felhajtotta Kóczán Erzsébetet, Zsókát Ercsiből, és a fővárosi Híradástechnikából az átigazolás utolsó napján Kovács Máriát hozták el. Természetes volt az akkori időkben, hogy anyagi ellenszolgáltatás nélkül annyiban tudtak segíteni a játékosoknak, hogy az illetőt álláshoz juttatták, de többen teljesen más munkahelyen dolgoztak, és amatőrként kézilabdáztak.

– Másfél évet töltöttem a csapat élén, de utána a klub vezetőivel összekülönböztünk, azért, mert az ígért tízezer forint anyagi juttatást mégsem adták meg a csapatnak – mesélte az egykori mester.

– A VT Vasasból Kovács Franciskát, Mátravölgyi Erzsébetet, Mézes Klárát és Péti Borbálát vittem át – ő később a Győri Textilesből 23-szoros magyar válogatott lett. Én egy személyben nemcsak edző, hanem szertáros, gyúró és orvos is voltam. Például Kalmár Máriának mérkőzés előtt nekem kellett befáslizni a bokáját, mert enélkül nem tudta volna végigjátszani a mérkőzéseket – avatott be a részletekbe.

Az edzőtáborban rendezték az osztályozót, ahol két nap alatt bonyolították le az első két meccset, és a Köfém SC, valamint az Esztergom csapata is megnyerte a saját összecsapását. A döntőben aztán 8-3-ra nyertek a fehérvá­riak. Ez a végeredmény meglepő lehet a mai ember számára, ám az akkori kézilabdában nem volt akkora rohanás, mint most, és azt sem szabad elfelejteni, hogy kétszer 25 perc játékidő után alakult ki a végeredmény,

– Az NB II-ben sokáig veretlenek voltunk a tizenkét csapatos pontvadászatban, simán feljuthattunk volna az NB I-be, de aztán Zalaegerszegen megveretett bennünket a játékvezető. Mi a Nyugati csoportba tartoztunk, erős csapatok voltak a riválisaink, de ennek ellenére a nyári szünetben benne voltunk az első háromban – tette hozzá a csapat edzője.

Nem volt nehéz összegyúrni ezt a társaságot, mert mindenki egyet akart. Olyan csapat volt, hogy a szakvezető nem kívánhatott volna senkinek sem rosszabbat. Hetente háromszor edzettek, és végkimerülésig voltak hajlandók dolgozni a lányok. A sokak által csak Gödörként ismert pályán voltak a foglalkozásaik, és a mérkőzéseik.

– Csapatkapitányt kellett választanunk, én nem szóltam bele, teljesen demokratikus úton Kovács Franciskát – aki később a feleségem lett – választotta a csapat. Vele duplán olyan szigorú voltam, mint a csapat többi tagjával – mondta halkan Mezőszentgyörgyi László.

– 1965-ben Kiss Elemérné Emmi néni hívta fel a figyelmemet a kézilabdára, és neki köszönhetem, hogy elkezdtem kézilabdázni. Játszottam a KSZG-ben, a Sportiskolában, és azután kerültem a VT Vasashoz – tudtuk meg Mezőszentgyörgyiné Kovács Franciskától.

– Milyen volt az a csapat? Egy szóban lehetne erre válaszolni. Összetartó. Érdekes, hogy nem voltak a meccsek után bulik, jóformán kizárólag az edzéseken és a mérkőzéseken találkoztunk. Ugyan néha-néha a Gödörben Harcos Feri bácsinál ittunk üdítőt. Ez valamiképpen érthető is, más világ volt, hiszen a mai 17-18 évesekhez képest sokkal szerényebbek voltunk. Ráadásul mindenki mindenkivel jóban volt, boldogok voltunk, hogy kaptunk egy mezt, és ezt megbecsültük! – tette hozzá.

Azért is volt ennyire fontos ez az ötvenéves találkozó, mert rettentően keveset tudtak egymásról a csapattársak.

Mint egy érettségi találkozón, mindenkinek mesélnie kellett magáról, hiszen nem kevés idő telt el azóta, hogy „elveszítették” egymást. Azért is örültek ennyire az összejövetelnek a hölgyek, mivel Péti Borbálán és Kóczán Erzsébeten kívül jóformán mindenki eltávolodott a sportágtól.Annak idején például nem volt divat, hogyha a csapat idegenben játszott, akkor ott aludtak volna, hanem rögtön a mérkőzés után már jöttek is haza.

– Más volt abban az időben a miliő, az ellenfelek segítették egymást. Amikor Franciska megsérült a bokáján, a komlói edző rohant hozzánk, megkérdezte, hogy mit segíthet, kérünk-e valamit – emelte ki az egykori vezetőedző.

Szinte példa nélküli, hogy négyen a csapatból – Udvardi Magdolna (Digó), Mátravölgyi Erzsébet (Zsik), Mézes Klára és Kovács Franciska – Tatán, a döntő meccs előtti este vérszerződést kötöttek. Elővettek egy hamutartót, valamint egy tűt, mindannyian megbökték az ujjukat, és abból csöppentettek bele egy-egy cseppet. Nyugodtan lehet állítani, hogy ezen a szinten is meghaltak egymásért ezek a lányok!

– Nagyon örültünk annak, hogy létrejött ez a találkozó, köszönjük Balássi Imre elnök úrnak, hosszú ideje nem ért annyi öröm, mint ezen délutánon – hangsúlyozta elérzékenyülve Mezőszent­györgyi László az ötvenéves találkozón.