Papp István harminc évet szolgált békefenntartóként a világ „zűrös” helyein

Nekem azonnal szemet szúrt, hiszen jól ismerem: több mint tíz éve már, hogy az első interjút készítettem az egykori ENSZ-alkalmazottal baracskai otthonában, aztán egy olyan dráma főszereplője lett, hogy egy ideig vele volt tele a sajtó.

Papp Istvánt 2010. október 7-én rabolták el Szudánban, és 2011. január 5-én szabadult ki a fogságából. A 91 sivatagban töltött nap alatt néha „kivégzősdit” játszottak vele: bekötötték a szemét, letérdeltették, majd az utolsó pillanatban széttéptek egy papírt azzal a tréfával, hogy bocs, csak tévedés történt. Nem ütötték, de a lélektani terrort is túl kellett élnie. Cigarettapapírra megírta a végrendeletét, szerencsére feleslegesen. Összesen körülbelül 150 kilométert gyalogoltatták a sivatagban, pihenéskor egy lánccal fához kötötték, és a földön aludt. Három skorpiót kellett megölnie, mire kiszabadult.

Sokan egy ilyen élmény után még a falu határát se hagynák el többé, Papp István azonban az ENSZ-től Haitire kérte magát, ahol még több évig dolgozott. Harmincesztendős pályafutás az övé, hiszen 1989-ben már ott volt abban a katonai megfigyelő­

misszióban, amely az Irak és Irán közötti háború után tevékenykedett.

Sok év eltelt már személyes túszdrámád óta. Kiderültek további részletek a történtekről? Vagy titok marad mindörökké?

– Nem tudok arról, hogy titkosították volna. Én sem tudok nagyon sok részletről, az én orromra se kötöttek rá mindent. Ez nagyon egyszerűen játszódik le, nem kell túlkomplikálni. Amikor érdeklődtem, fizettek-e vagy sem a szabadulásomért, és firtattam, mi és hogyan történt, mindig csak azt a választ kaptam: örülj annak, hogy itt vagy! És ezzel lezárták a kérdést. Engem nem avattak be a részletekbe, sem a túsztárgyalás alatt, sem pedig azt követően nem fedték fel a kártyákat. Azonban azt az ENSZ-ben és aztán itthon, Magyarországon is többször végigjátszottuk – mert ez akár játéknak is felfogható –, hogy a reakcióim pszichológiai szempontból megfeleltek-e azoknak az elvárásoknak, amelyek a „nagykönyvben” meg vannak írva. Az első időszakban jelentkezett a kétségbeesés stádiuma, a „miért éppen én kerültem ilyen helyzetbe?” önmarcangoló kérdése, aztán így tovább…

Mi lett a vizsgálat eredménye?

– Valahol megfeleltem az általános elvárásoknak, annak, hogy miként kell viselkedni, ha valaki túszként eltölt egy bizonyos időt.

Meg lehet ezt tanulni?

– Igen, és tanítják is. A túsztárgyalás külön szakma, és hála Istennek, az ENSZ-ben készült egy olyan szakkönyv, amelyben ott szerepelnek a viselkedési normák, hogy mi a teendő, ha megtámadnak, ha túszul ejtenek. „Agyilag” tehát valamilyen szinten fel voltam készítve arra, hogy ne essem azonnal kétségbe. Tudhattam, hogy vannak, akik kiállnak az érdekemben és tárgyalnak, ha kell.

De ez nem megy egyik napról a másikra, hiszen az ENSZ nem szokott fizetni a túszejtőknek. Ám idővel elkezdődnek a tárgyalások, s ez valahol mindig a kifárasztásra megy.

A magyarok is beszálltak a tárgyalásokba?

– A magyar Terrorelhárítási Központ munkatársai is Szudánba utaztak, de igazából az ENSZ normái szerint a tárgyalásokat mindig a fogadó nemzetnek kell levezényelnie, adott esetekben más titkos­szolgálatok és szervezetek bevonásával. Ebben benne volt a TEK is, de a konkrét tárgyalásokat mindig külső segítséggel az adott kormány végzi. Aktívan mint tárgyalófél tehát a folyamatba nem avatkozhatott be senki, csak a szudáni kormány.

Kik voltak az elrablóid?

– Ami történt, az sajnos nem csak az én esetemben fordult így elő. Amikor két vagy három, netán még ennél is több hadsereg közötti háború vagy polgárháború valamilyen békeszerződéssel lezárul, abban a pillanatban felmerül egy igen komoly gond: mit csináljanak a felduzzasztott hatalmas katonai létszámmal? Hiszen a háborúban szükség volt rájuk, akadt pénz, felszerelés, minden… Azonban ha kitör a béke, a katonák feleslegessé válnak, akkor már nem fizetik őket, nem kapják meg azt a támogatást, amit korábban. Ilyenkor a katonák többféleképpen reagálnak, akár úgy is, ahogyan az én esetemben történt. Azok, akik engem elraboltak, a reguláris haderőnek lehettek a tagjai: szudáni egyenruhában voltak, és a kormány fegyvereit, járműveit, rendfokozati jelzéseit használták. Ők azokhoz tartoztak, akik már nem kaptak fizetést, és úgy döntöttek, maguk oldják meg a problémáikat, és szabadcsapatot hoztak létre a senki földjén, egy olyan területen, ahol sem a kormány, sem más állami szervezet nem volt jelen.

Álmodsz azokkal a napokkal?

– Hála Istennek, rémálmaim akkoriban sem voltak, ma még annyira sincsenek. Persze az embernek néha eszébe jut minden, főleg akkor, ha egy-egy ismerős rám köszön és kérdez. Időnként elhívnak kiképzésekre is, olyankor pedig minden felelevenedik. De ennyi idő után már a jó meg­szépül, a rossz pedig elfelejtődik. Utána sem voltak kényszerképzeteim, nem vettem észre, hogy féltem vagy megijedtem volna. Azt itthon nem sokan tudják, mert nem lett nagydobra verve: amikor Haitiban, az ottani misszióban megszűnt a munkám, engedélyt kaptam az ENSZ biztonsági szolgálatától arra, hogy visszamenjek Szudánba, Dárfúrba. Így a nyugdíjazásom előtti utolsó kilenc hónapot újra ott töltöttem, ahol elraboltak. Elmentem megnézni azt a házat, ahol laktam, azaz kimentem a táborból, igaz, nem egyedül. De nem éreztem semmiféle lélektani „befelé fordulást”. Most is azt mondom, hogy rossz időben, rossz helyen voltam, és nem személyesen ellenem irányult az akció.

Hol a skorpióölő botod, amivel a sivatagot jártad?

– Itt van kiállítva Pákozdon, a múzeumban.

Értékelik itthon ezeket a rendkívüli tapasztalatokat?

– Ennyi év után most már elsősorban olyan eseményekre hívnak, amikor nem az átélt élményeimről kell beszámolnom, sokkal inkább szakmai alkalmakra várnak: például Szolnokra, a Magyar Honvédség Béketámogatók Kiképző Központjába vagy katonai megfigyelő tanfolyamra. De a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre is hívtak, ahol a hallgatók előtt beszéltem. Ma már inkább szakirányú előadások ezek, amelyek persze a kérdések hatására néha még mindig élménybeszámolókká válnak, hiszen minden szigorú szakmaiság mellett is előjön az emberi oldal.

A Katonai Emlékparkban egyike vagy a létesítmény programjait segítőknek amellett, hogy életed egy szelete kiállítási tárgyak formájában is látható itt… Miért fontos ez neked?

– Ez az utolsó két hónapom önkéntes műveleti tartalékosként, hiszen nemsokára 62 éves leszek. A pákozdi létesítmény a szívem csücske, de az volt már húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt is. Valahol részese voltam sok mindennek, ami itt történt, és láttam azt a nagy ívű fejlődést, ami a Mészeg-hegyen végbement. A jelenlegi állapotokat nem is lehet összehasonlítani azokkal a szerény körülményekkel, amelyeket akkor tapasztaltam itt, amikor először erre jártam. Mondhatnám azt is, hogy miután túléltem a velem történteket és befejeztem az aktív szolgálatot, nekem a békefenntartás eszméjének ápolása lett a hobbim, és Pákozdon maradéktalanul kiélhetem ezt a szenvedélyemet.