Otthonról hozta a mértéket a sárkeresztesi Gelencsér József

A minap kapta meg szülőfaluja, Sárkeresztes díszpolgári címét. Szakmai karriert futott be jogászként, elismert néprajzkutató, számos tanulmánya, könyve jelent meg, egyetemeken tanított. Ehhez képest mit jelent ez a díszpolgárság?

– Sokat, s nem udvariasságból mondom. Bensőséges, kedves ünnepségen nyújtotta át a megtisztelő elismerést Krähling János polgármester. A Székesfehérvártól tíz kilométerre fekvő Sárkeresztesen születtem 1951-ben, egy paraszti közösségbe, amely akkor még létezett. A család mindkét ágán többségében gazdálkodtak, apám már magtárosként dolgozott, iparosokat, s nagyon szegény kisnemeseket is számon tartunk felmenőim sorában. E közösségnek köszönhetem a munkamorált. Öntudatlanul megtanultam az értékrendet, a szokásokat, viselkedést és magatartást. Nem is láttam gyermekkoromban, hogy azon a világon kívül létezik másféle is.

Abból a világból hozom magammal, hogy a tanult embert becsülni kell, a szegény embert nem nézzük le, s a református puritanizmus a jó értelemben vett takarékosságra nevelt.

Egyszem gyermekként, jó tanulóként egyenes út vezetett később az egyetemre?

– A szüleim határozott szándéka volt a taníttatásom, így 1961-ben az ötödik osztályt a megyeszékhely egyik legjobb iskolájában kezdtem, a Rákócziban, s be is költöztünk Fehérvárra. Kicsit megmosolyogták a tájszólásomat, s bár nem csúfoltak, nehéz volt a beilleszkedés. Soha nem szakadtam el azonban Sárkeresztestől, megmaradt a szőlőnk, gyümölcsösünk, a mai napig gondozzuk a feleségemmel; a világ legdrágább borát termelem, ugyan nem állítom, hogy a legjobbat. A József Attila Gimnáziumban (a patinás ciszterci iskola) tanultam tovább, itt ismerkedtünk meg Lukács Lászlóval, napjaink egyik legnagyobb néprajztudósával. Utaink akkor értek össze, azóta is elválaszthatatlanul.

A néprajz szerelmeseinek e tárgy több, mint a fantasy, izgalmas, akár a drága kosztümös filmek, a mesék, ráadásul igazak is. A magyar néprajz legendás gazdagsága köztudott, a kutatók, hagyományőrzők mentik át Kis-Magyarország és a Trianonban lerekesztett országrészek népi kultúráját. Önnél hogyan kezdődött?

– Nyolcadik osztályos koromban rendszeresen jártam a fehérvári múzeumba, a Pesovár Ferenc rendezte néprajzi kiállítás rabul ejtett, vasárnaponként bámultam a gyönyörű tárgyakat. De megvan ma is a jegyzetfüzetem, amibe feljegyeztem az 1902-ben született nagyanyám, Pap Ferencné Szűcs Erzsébet elbeszélését a lakodalmi szokásokról.

A feleségét is a néprajznak köszönheti?

– Vagy fordítva… Ő is inspirált, és egymást lelkesítettük, a mai napig. A gimnáziumban bölcsésznek készültem, ám a kiváló előadó Halmos István tanárom azt javasolta: ne menj bölcsésznek, olyan nehezen keressük meg a pénzt, menj jogásznak! A sikeres pécsi jogi egyetemi felvételi után egy évig kötelezően bevonultattak katonának Kalocsára, s a katonatársaim meséltek a baranyai svábok, délszlávok szokásairól, vélhetően arra figyeltem fel, ami annyira érdekelt. Az egyetemen pedig megismertem leendő feleségemet, Matovics Máriát. Alsószentmártonban született, iskolás koráig nem is tudott magyarul, csak horvátul, szerb-horvát gimnáziumban érettségizett, a sokác nagymama élete végéig nem vetkőzött ki a viseletből. A sokácok, bunyevácok, a baranyai svábok népi életét, múltját gyűjtöttük, kutattuk, a szabadidőnket erre fordítottuk. A jogi diplomám átvételének napján, 1975-ben házasodtunk össze, két gyermeket neveltünk fel, egy unokánk van.

Még utolsó pillanatban elkapták élőben azt, amit egy-két évtizeddel később elnyelt a modernizáció. Mi volt a határkő?

– A téeszesítések kezdete, 1959. A jogi tanulmányainkba és az életünkbe belefért a néprajz, az 1970-es években vásárokra, piacokra jártunk, a pécsi vásár akkoriban fogalomnak számított. Ma is vannak „tartalékaink”.

Fehérváron, a városi tanácsnál kezdte jogi pályafutását, közigazgatási karriert futott be, gyorsan haladt előre a ranglétrán. Székesfehérvár megyei jogú várossá válásakor ön volt az első számú hivatali vezető, majd húsz esztendőn át vezette a Fejér megyei közigazgatási hivatalt. A felesége többek között törvényszéki bíróként, köztiszteletben álló jogászként szolgál. Pusztán kötelességből nem lehet ilyen pályát befutni…

– Szerettem a jogot, a közigazgatást. A néprajz a múlthoz, a szakmám a jelenhez kötött. A rendszerváltást követően, 1990-től részesévé váltam a törvény-előkészítő tevékenységnek, talán nem szerénytelenség, ha azt állítom, hogy magam is befolyásolhattam a jövőt.

Egyetemen, főiskolán tanítottam, a fiataloknak igyekeztem átadni azt a szemléletet, ami az én utamat is irányította. A kutatásaim során sokat beszélgettem idős, szegény, esetenként a társadalom perifériájára szorult, egyszerű emberekkel, s ez sajátos látásmóddal ajándékozott meg. Érzékenyebbé váltam irántuk, a közigazgatásban is tehettem értük. Azt remélem, így történt.

Tíznél több jogi tárgyú könyve jelent meg, négy önálló néprajzi kötete, most írja az ötödiket. Lukács Lászlóval és annak tudós feleségével, Demeter Zsófiával néprajzi körökben is ismert emberi és szakmai kapcsolatuk. Közigazgatási, néprajzi cikkeinek se szeri, se száma, újságban is élvezetesen ír laikusoknak. Mit írt szülőfalujáról elsőként?

– A tövisborona készítése és használata Sárkeresztesen. Nem állítom, hogy másoknak ez a legizgalmasabb téma…

A néprajzosoknak, a folkloristáknak minden az. Az ön speciális szakterülete a társadalomnéprajz, benne a népi jogélet kutatása. Kinek, ha nem a jogász, közigazgatási szakember, a néprajzi vénájú, Sárkeresztesről indult és messzire jutott „fiúnak”? Mi az a népi jogélet?

– A szervezett társadalmakban törvények, jogszabályok, rendeletek szabályozzák a működést, a mindennapi életet. A közösségekben élő íratlan szabályok azonban olykor erősebbek, mint az írottak, máskor egybeesnek, illetve tovább élnek a hatalom által már módosított, megváltoztatott törvényekhez képest. Lukács László barátom adta a kezembe 1981-ben Tárkány Szűcs Ernő könyvét a jogi népszokásokról, a szerző dedikációjával, amelyben a népi jogélet kutatására inspirált. Azóta gyűjtöm a jogi népszokásokat. A falu hogyan büntette azokat, akik megszegték a belső szabályokat? Nem fogadták a köszönésüket, hátat fordítottak nekik, kizárták maguk közül. A tolvajt lefülelték, meglesték, megszégyenítették, általában nem is adták törvénykézre, mégis visszatartó erővel bírt a közösség ítélete. A legnagyobb bűnnek számító gyújtogatót, a „veres kakas” elszabadítóját az 1800-as végéig még volt hely, ahol tűzbe dobták.

Az örökösödés, a házasodás, az adásvétel íratlan szabályai szilárdan kötelezték a közösség tagjait, egyike-másika a középkorig visszavezethetőn. A kézfogás, az áldomás többet ért, mint a papíros.

Tavaly jelent meg a Sárkeresztesről írott vaskos kötete, Székesfehérvár áldásos árnyékában címmel, s még az idén nyomdába kerül a Népi jogélet a Káli-medencében munkája. Mióta őrzi a rég halott mesélők, adatközlők szavait?

– Az 1980-as években nyolc éven át kutattunk a Káli-medencében. Lukács László is tagja volt a csoportunknak, a népi építészetről írott műve már megjelent. A közvetlenül mögöttünk hagyott évtizedekben elmentek a régi világ tanúi, ma már csak levéltárakban, ritka kincsként peremvidékeken lelünk feltáratlan néprajzi eseteket, témákat. Mélyen őrzöm arcukat, szavaikat, akik megosztották velem a haza múltjának egy-egy darabkáját, s megajándékoztak emlékeikkel. Hogy összerakhassam őket.