Egy régi fehérvári patika családtörténete

A Takácsi Nagyok családfájának minden ágában gyógyszerészek és orvosok vannak. József felmenői, testvérei, távolabbi rokonai, utódai között egyaránt.

Nagyapja Velencén született. Egy régi felmenőjük egy Meszlényi lány leányát vette el az 1800-as évek elején, s kapott a tókörnyéki Meszlényi-földekből legelőt. Akkoriban az állattartás hozott nagy pénzt. Ez ugyanaz a Meszlényi család, ahonnan Kossuth Lajos is feleséget választott.

A velencei nagypapa Fehérvárra költözvén 1899-ben gyógyszertárat alapított. A Budai út 24. alatt működött a patika, amelyet fia, Loránd, a mi hősünk édesapja vitt tovább. Az apa lakást épített a földszinti gyógyszertár fölé. József és testvérei – heten voltak – itt gyerekeskedtek a harmincas években, amikor Csitáry G. Emil polgármestersége alatt virágzott a város, és a negyvenes években, amikor bombázták a világot, benne a magyar koronázóvárost. Csitáry polgármester neve nem csupán dísze ennek az írásnak. „Emil bácsi” unoka-nagybátyja Józsefnek, akinek híres rokonságát felsorolni is elég volna, van köztük fehérvári püspök, szenátor… Egyik unokája, Héjjas Luca idén kapta meg az év junior tájépítésze elismerést. Jó fejek.

Vissza a patikába! József elmesélte, a háború előtt, dolgos hétköznapok déli óráiban, amikor is a kórházban a szigorú betegpihenő kezdetét vette, a doktorok hazaballagtak, hogy otthonukban költsék el ebédjüket, megálltak egy jó dohány­áru lassú élvezetére a Takácsi Nagy-féle gyógyszertár előtt. Egy füst alatt sok mindent megbeszélhettek. Ezekre a „találkozókra” eljárt Skorka Károly újságíró is, aki tavaly kapott posztumusz Penna Regia díjat Székesfehérvár városától.

– Elmondta, milyen új hírek vannak a városban, megbeszéltek egyes dolgokat – fogalmazott József.

Takácsi Nagy József szólt a zord ötvenes évekről is. 1950-ben a gyógyszertárat és a lakást is elvették a családtól a kommunisták. Nem írásban előre közölt pillanatban tették ezt. Egyszer csak beállítottak az eladótérbe, s kitették Takácsi Nagy Lorándot az utcára. Az irodában lévő kalapjáért sem mehetett vissza.

József felidézte legkisebb húga, Klára történetét is, akit kicsaptak az ország valamennyi középiskolájából, amiért tiszteletlenül viselkedett Rákosi Mátyás iskolában kiállított képmásával szemben.

József az ötvenes években Budapestre járt egyetemre. A régi, tisztes megélhetést elveszítve, ekkor szegénységben élt a család Fehérváron és a fővárosban is. Négy testvér együtt bérelt szobát, akkorát, hogy mindenkinek jusson valami fekvőfelület. Több hely nem is nagyon volt. Igaz, még elfért benne egy vaskályha, amely úgy okádta a füstöt, hogy azonnal ablakot kellett nyitni, ha működésbe lendült.

Nemcsak kollégiumba, menzára sem járhattak. Rendszerint egy nap egyszer ettek. Édesanyjuk naponta főzött négy adag főzeléket, egy ismerős kalauz szívességéből az éthordók naponta utaztak föl Budapestre, a Déli pályaudvarra. József 65-ről 51 kilogrammra fogyott le ebben az időszakban.

Mi baja volt a családdal a kommunistáknak? Talán az, hogy vallásosak voltak. Takácsi Nagy József, amikor a beszélgetés elején arról faggattuk, mégis, miként lehet ennyi orvos és gyógyszerész egy családban, azt felelte, hogy egész egyszerűen ő és a többiek ebbe nőttek bele, de beszélt arról az elhívásról, keresztényi kötelezettségről is, hogy a beteg embereken segíteni kell.

Meg aztán volt egy másik nagybácsi a családban, aki harcolt az első világháborúban, majd később tiszt lett, tüzérezredes, értett a matematikához, fizikához, légvédelemhez. Őt is Takácsi Nagy Józsefnek hívták. Elég az hozzá, hogy segédmunkás lett a fehérvári téglagyárban, amikor a Rákosi-félék beültek a hatalomba. Később egy Budai úti trafikban dolgozott, szemben a gépipari technikummal. Pár szál cigit venni át-átjártak hozzá a diákok, akik miután rájöttek, hogy az „öreg” érti a számtant, segítséget kértek tőle. No, volt anno egy érettségiző osztály, akik matektételét egy tüzérezredesből lett trafikos dolgozta ki. Az ablakon át, papírgalacsinban jött a feladat, érkezett kisvártatva a megoldás.

Persze az ÁVH nem emiatt vitte börtönbe, s kergette kis híján öngyilkosságba a nagybácsit. (Háromnegyed év múltán aztán kiengedték.) 1950-et írunk: beállított a trafikba két bőrkabátos, a központi pártbizottságtól, akik: – Felkérték a nagybácsimat egy Ludovika-­ szerű tiszti iskola vezetésére, mert hallották, hogy milyen jó szakember volt a másik rendszerben – elevenítette föl József.

Az ezredes nemleges válasza miatt orroltak meg rá.

No, mégsem volt ellenszere a rendszernek a Takácsi Nagy családra. Még Klára is az egészségügyben helyezkedett el, szövettani asszisztens vált belőle. Az ötvenes évek taglalt viszontagságai következtében tbc-t kapott József is sorra legyűrte az akadályokat. Szerencsével jutott az akkor idehaza még nem elérhető sztreptomicinhez, így gyógyult meg. Elmondta, bár több ízben óhajtották eltávolítani őt a fehérvári kórházból – ahol 1957–1993 között dolgozott, 1985-től mint osztályvezető főorvos –, hiszen nem volt jó káder, az igazgatók megvédték.

– Azért az oroszok igénybe vettek, volt olyan, hogy megjelent egy orosz dzsip a lakásunk előtt, följött egy katona, és mondta, a parancsnokához akar vinni – idézett fel egy esetet.

Tác környékére autóztak. Valami szezonálisan kialakuló betegsége volt a vezérnek, amely Szibériában, ahonnan származott, nem jött elő. Arrafelé a nálunk honos négy évszak, s annak változásai nem ismertek. József diagnosztizálta, gyógyszert írt fel az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet elöljárónak, majd finoman értésére adta, az évszakok változása ellen nincs nála szer.

– Menjen vissza Szibériába! – tanácsolta a tisztnek.