Ősszel lesz tíz esztendeje, hogy bejárta a sajtót a hír: elrabolták Szudánban Papp Istvánt

Ősszel lesz tíz esztendeje, hogy bejárta a sajtót a hír: elrabolták Szudánban Papp István alezredest Dárfúrból. Lapunk folyamatosan tudósított a megrázó és félelmes esemény mozzanatairól, Papp István katonai berkekben ismert volt itthon, miként az ENSZ köreiben is. 2010. október 7-én vitték el éjszaka, papucsban, igazából váltságdíjat remélő emberrablók, amit persze akkor a számos küldetést és nehéz napokat megért egykori katona, a leszerelésekben és lefegyverzésekben fegyvertelenül közreműködő „békeküldött” nem tudott maga sem. Kilencvenegy éjszakát töltött fogságban, rabláncra fűzve, a szabad ég alatt éjszakázva, Dárfúrtól mintegy négyszáz kilométerre, s bár olykor az volt az érzése, hogy itt a vég, soha nem adta fel a reményt. Rabtartóitól kapott cigarettapapírt, arra írta fel a napokat – mert a dátumban is elbizonytalanodott időnként, ám lélekben erős tudott maradni. 2011. január 5-én szabadult ki a fogságból, a szudáni kormány, az ENSZ és nemzetközi együttműködés hatására. Az akkori élet-halál sorstörténetet mára izgalmas kalandként hallgatni is több mint érdekes a baracskai lakályos otthonban, tíz évvel az események után. Olvasóink a feol.hu-n megtalálják Papp István elrablásának és kiszabadulásának históriáját, Tihanyi Tamás kollégánk figyelemmel kísérte, és tudósított a történtekről, hivatalos közlemények jelentek meg a magyar ENSZ-békefenntartó megmeneküléséről.

Tornacipőben léptem ki a gépből, kezemben botommal, és megcsókoltam a földet

– A pákozdi katonai emlékparkba vittem el a botomat, amit rabtartóim engedélyével megtarthattam. A fogságban szinte hozzám nőtt, rá támaszkodtam, ezzel tapogattam éjszaka a földet, hova lépek a kiszabott rövid távolságra – meséli Papp István. Észrevétlenül csúszunk bele életének egy-egy különleges emlékét felidézvén az elképesztő kalandokba. Csakhogy ezeket nem a filmforgatókönyv-írók írták! – A szudáni Dárfúr tartomány székhelyére, El Fáserbe szállítottak a titkosszolgálat emberei, földet érésünkkor ott álltak az ENSZ és a szudáni kormány részéről a fogadóim. Sárga pólóban, fehér nadrágban és tornacipőben, amolyan dorkóban léptem ki a gépből, kezemben a botommal, s megcsókoltam a földet. A fotósok lemaradtak a pillanatról, nem nekik szántam a gesztust, de aztán kérésükre mégis megismételtem – mondja halvány mosollyal, de kerül bármilyen színpadiasságot. Bevallja, nemigen hisz semmi felső erőben, hatalomban, józansága mindig vele maradt, ezt hivatalosan is megállapították a fogságból való szabadulása után, s fizikailag is megtartotta állóképességét. Csapongunk, ide-oda ugrunk az eltelt évtizedekben, Irakban és Iránban, Mozambikban és Kongóban, Cipruson, Haitin és New Yorkban, ahol többek közt Papp István az ENSZ égisze alatt szolgált.

– Soha nem lőttem emberre – nyomatékosítja olyan halkan, amitől még súlyosabb és fajsúlyosabb a mondat. – Akinek fegyver van a kezében, az potenciális célpont, s a fegyver nem épít bizalmat – mondja szilárd meggyőződéssel. A budapesti fiú 1980-ban végzett a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán, ő volt az első az intézmény sorában, aki angol nyelvből felsőfokú katonai szakmai nyelvvizsgát tett, a szocializmusban ez kuriózumnak számított. 1988 után az ENSZ hivatalosan is felkérte Magyarországot elsősorban a fegyvertelen katonai missziókba. Papp István szintén az elsők között működött közre a Magyar Honvédség tizenöt fős kötelékében a békefenntartó kontingens tagjaként Irakban, majd az ott állomásozó ENSZ-erők indiai tábornokának lett a segédtisztje. 1992-től számos országban és egykori hadszíntéren, polgárháborús övezetekben megfordult.

– Az egy év alatt voltam elvtárs, bajtárs és úr. Magyar katonai egyenruhában, rendfokozati jelzéssel, a kék ENSZ-sapkában ültem a fehér autóban, melyen az ENSZ zászlaja lobogott – idézi a sűrű eseményekkel teli múltat. – S 1999-2002 között teljesült minden békefenntartó álma, az ENSZ New York-i parancsnokságán szolgálhattam a békefenntartási részlegen. A Magyar Honvédség létszámleépítése következtében 2005-ben vonult korkedvezménnyel nyugdíjba az alezredes, de néhány hónap múltán már Kongóban, később Nepálban szolgált a békefenntartásban. Ebben az esztendőben költözött családjával Baracskára, egy fiatalkori elhatározás nyomán.

– Imádom a vizet, a Körösökön ifjúsági horgászbérletem volt, édesanyám körösladányi. Kalocsán szolgáltam, ott nősültem, feleségem, Julianna dombrádi lány, pedagógus. Később Budapesten laktunk, vágytunk vidékre, s mindenképpen vizet kerestünk – kanyarodunk Baracskára, a „békásra”, így nevezték azt a fertályt, amelybe Pappék beleszerettek 1983-ban. Egy idős férfi gondozott négy telket, éticsigaszigettel, békatenyészettel exportra, fűzfással, négy tavacskával – halála után majdnem feltöltötték a tavakat, de Pappék még időben érkeztek!

– Minden misszió után bővítettük a kis házat, lakókocsival kezdtünk – sorolja a házigazda. A sok könyv és az ereklyék beszélnek a családról, a küldetésről, ami végül tavalyelőtt ért véget a haiti hétéves szolgálattal, Cap Haitienben – itt szállt partra Columbus.

– Utolsó évemben az ENSZ engedélyezte, hogy visszatérjek a szudáni, darfúri misszióba, ahonnan elraboltak, s 2018. júliusában tértem végleg haza. Felnőttek gyermekeik, egy lány és egy fiú, egyéves unokájuk nagy örömet ad az aktív nagyszülőknek.

Az alezredes civil közéleti személyiség Baracskán, a minap ajándékozott magyar gyártmányú levegőtisztító berendezéseket az orvosi rendelőkbe, s az óvodába. A többórás beszélgetésből vétek lenne kihagyni az ENSZ mozambiki Onumoz missziójában átélt kalandot. Zárszóként is felemelő.

– A kormány és a lázadók 1993-ban megegyeztek, folyt a leszerelés az ország középső szektorában, ketten voltunk magyar békefenntartók a fegyverbegyűjtésénél – mondja Papp István. – Én fent álltam a teherautón, lent a társam, s körülöttünk néhány brazil békefenntartó biztosításként. A sebesült, sérült katonáktól vette át fegyverüket az ENSZ, de csak egy szikra kellett, hogy elszabaduljanak az indulatok. S fegyverek szegeződtek ránk. Én magyarul lekiáltottam a társamnak: A k… életbe! Eddig megúsztuk, de most itt a vége! Biztos voltam benne, hogy csakugyan meghalunk, ám a tolókocsiban ülő, fényes, fekete bőrű leszerelt katona visszakiáltott: Miért nem szóltatok, hogy magyarok vagytok? Nálatok végeztem, a Bolyain, híradós szakon! Lecsillapította a kedélyeket, megmenekültünk. Az anyanyelvem mentett meg oly távol a hazámtól.