Kalandos túra, felejthetetlen élmények – A Kéktúrát tűzte ki célul két fehérvári fiatal

Hosszas előkészület előzte meg az indulást. Utólag visszanézve sikeresnek ítélitek a felkészülést vagy volt esetleg olyan váratlan körülmény az út során, amire nem számítottatok?

K. B.: – A fizikai felkészülést elengedhetetlennek gondolom, hiszen éreztem magamon a fejlődést a májusi túrák során. A legelsőn például iszonyatosan tépte a vállunkat a táska, de később beleerősödött ebbe a tevékenységbe. Úgy érzem, a felszerelés és szervezés terén is sikeresen teljesítettünk, csak a bakancsokkal adódott probléma. A vízállónak írt anyag mégsem volt annyira vízhatlan.

B. B.: – Szerencsére mindenre sikerült felkészülnünk. Talán egyedül az Északi-középhegységre jellemző hosszú, meredek kaptatókat tudnám kiemelni, amire a mi kis Vértesünk, Bakonyunk nem tudott felkészíteni bennünket.

Egy előre megtervezett, 40 napos ütemterv szerint haladtatok. Ezt tudtátok tartani vagy útközben kellett módosítani a dolgokat?

K. B.: – Valóban volt egy ütemtervünk, amely szerint az első 5 napon 20-20, a második ötön 25, majd 30, végül pedig 35 kilométert tettünk meg naponta. Ez az elgondolás a Kék feléig tartott volna, ami arra szolgált, hogy megedződjünk és folyamatos legyen a fejlődés. Mindig megnéztük a térképen, hova jönne ki az aznapi táv, és annak közelében kerestünk valami pihenőhelyet. Mégiscsak kényelmesebb egy asztal, pad, esetleg egy tűzrakó, esőbeálló társaságában megpihenni. A Mátra után viszont felborult ez a rendszer, főként a szállások miatt. Ahogy közeledtünk a Duna felé – de főleg a folyó után – megszaporodtak a szálláslehetőségek, így ez eléggé belekavart a napi kilométerszámba. A szállások alatt azokat a barátokat értem, akik a Kéktől nem messze laknak és szívesen vállalták, hogy vendégül látnak minket.

Hogyan alakultak az étkezési szokásaitok az út során?

B. B.: – Próbáltuk tartani a napi három főétkezést, bár az út vége felé már ez is kezdett szétcsúszni. Reggelire egy rúd kolbász és negyed kiló kenyér fejenként elfogyott, ebédre fejenként két-három 400 grammos főzőkonzervet ettünk, vacsorára pedig szintén egy rúd kolbászt vagy májkrémet, húspástétomot, természetesen kenyérrel. Az első két hétben még tüzet is raktunk esténként és szalonnát vagy virslit sütöttünk, esetleg zacskós tésztát készítettünk, viszont ezt az időigényessége miatt elengedtük és maradtunk a hideg vacsoránál. Útközben pedig különböző csokikkal toltuk magunkba az energiát: volt olyan nap amikor akár öt-nyolc darab csoki is elfogyott fejenként.

A harmincegyedik napon egy nem várt fordulat következett, Bendegúznak az egészsége érdekében haza kellett mennie.

B. B.: – Igen, sajnos nekem fel kellett adnom. Harmincegy nap és kilencszáz kilométer után utolért a teljes kimerültség. Ennek az első jelei gyomorrontásszerűek voltak, folyamatosan görcsölt a hasam, nem tudtam rendesen enni. Ez pont egy pihenősebb napon történt, szóval reménykedtem benne, hogy másnapra kipihenem magam. Ám ez nem így lett. Ébredés után iszonyatosan gyengének éreztem magam, a lépcsőn alig tudtam lemenni. Még reggel meghoztuk a döntést, miszerint Botond Szentbékkálláról egyedül folytatja tovább az utat, én pedig hazamegyek és rendbe teszem magam. A hazaérkezés napján tizennégy órát aludtam és harmincnyolc fokos lázzal keltem fel, szóval három nap lábadozás várt rám.

A hátralévő négy napot egyedül teljesítetted. Eredetileg negyven nap volt a kitűzött cél, végül harmincöt nap alatt teljesítetted a távot. Elégedett vagy az eredménnyel?

K. B.: – Én úgy érzem, hogy ez egy jó eredmény. Mivel ez volt az első ilyen soknapos vándorlásunk és a hátunkon cipeltük a házunkat, ezért a körülményekhez képest nagyon jól teljesítettünk. Nem állítom, hogy nem tudtam volna két-három napot lefaragni, de ezen már nem gondolkodom. Jó volt ez így.

Az idő nagyobb részében egymásra voltatok utalva. Hogyan viseltétek ezt a hosszú távú „összezártságot”?

K. B.: – Nos, ez egy kényes kérdés. Voltak nagyon nehéz pillanataink, volt, amikor kilométereken keresztül külön mentünk, de amikor egyedül maradtam, fájó volt a hiánya. Az én részemről nem vitt közelebb Bendegúzhoz a Kék, sőt inkább a másik irányba mozdított el.

Egy ilyen komoly akció valóban próbára teszi az emberi kapcsolatokat. Nem egyszerű.

B. B.: – A tizedik nap környékén volt egy időszak, amikor a délelőtt folyamán körülbelül kétszáz méter különbséggel haladtunk, mivel Botinak elege lett belőlem. Szerintem mindketten azt hittük, hogy innentől végig így fogunk menni, viszont szerencsére sikerült mindent részletesen átbeszélnünk, és onnantól aztán minden a régi volt. A harmadik hét után viszont nagyrészt már csak szótlanul mentünk egymás mellett, mivel már mindent kibeszéltünk. Ha valakinek akadt egy jó témája, akkor arról körülbelül húsz percet beszélgettünk, majd újra csönd. Szerintem erősített a barátságunkon, bár be kell valljam, örültem amikor hazamentem, hogy más arcokat is látok Botién kívül.

Van már következő úti célotok, vagy egyelőre a pihenésé a főszerep?

K. B.: – Jelenleg élvezzük a nyár adta lehetőségeket. Most már táborokba, edzésekre járunk, mindig elfoglaltak vagyunk és sosem érünk rá. Visszatértünk a régi, megszokott kerékvágásba. Talán egyetlen konkrét célunk jelenleg az Iszinik, ami egy 100 kilométer hosszú teljesítménytúra.