Vagonrakodással kezdte a víz díjazott ura, Csonki István

Hogy is volt pontosan ez a színészi karrier?

– A József Attila Gimnáziumban érettségiztem 1977-ben, ekkor két dolog érdekelt: az irodalom és a matematika, két, egymástól látszólag teljesen távol álló dolog. A matematika apám részéről, hiszen ő villamosmérnök volt, reálbeállítottságú ember. A humán oldal pedig Halmos István (nagy hatású fehérvári pedagógus, 2008-ban elhunyt – a szerk.) tanár úrnak volt köszönhető, hiszen úgy adott elő, olyan élménnyel, szeretettel és nagy tudással, hogy akinek egy kicsit is volt affinitása az irodalom felé, elköteleződött mellette. Ezért elég nagy meditálás volt, hogy e kétfajta érdeklődési körből hova menjek továbbtanulni. Mivel gyerekkorom óta imádtam víz mellett lenni, horgászni, így találtam meg a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karának vízépítő tagozatát. Közöltem apámmal, hogy ide szeretnék menni. Mondta, hogy ebbe ő nem szól bele, de nagyon jó, mert legalább valaki meg tudja javítani a csapot. Hát, mondtam neki, hogy ez nem erről szól… Az egyetem alatt nem volt sok pénzem. Az, hogy minden hó végén már csak őszibarackbefőttet ettünk a kollégiumban, nem volt igazán jó. Így dolgozni is kellett. Több mindent kipróbáltunk, az egyik volt a vagonrakodás – amit elég hamar abbahagytuk. Cementet rakodni éjjel nem volt nagy öröm. Ezt követően elég sokáig dolgoztam a vendéglátásban. Harmadiktól kezdődően sikerült bejutnom az Operaházba mint díszletező. Egy nagy előnye volt, merthogy sok pénzt nem adtak, viszont késő esti volt az előadás, s nem zavarta a tanulásomat, ellenben minden előadást megnézhettem. Ez nagy élmény volt. Majd átmentem a Vígszínházba, ahol díszletezőként kezdtem, végül statiszta lettem. „Hatalmas”, egy vagy nulla mondatos szövegeim voltak, általában a lakáj szerepét kaptam, de jó volt, hiszen itt is minden darabot megnézhettem. Megmaradt tehát az irodalmi vonal, amellett, hogy nappal tanulhattam. Az egyetem ötödik évében már segédszínészi szerződésem volt.

A mérnöki szakma mégis vonzóbb volt, ahogy láthatjuk az elmúlt évtizedekből. Karrierjét vízrendezőként kezdte 1983-ban, kutatta a Zala-torok mentét, majd a Sióhoz kapcsolódó fejlesztések munkálataiban vett részt, ezután Bölcske, Madocsa és a nagy-dunai töltésépítés következett. Ezzel egy időben a balatoni és velencei-tavi kotrásokkal, partőrházakkal, valamint partfal- és kikötőépítéssel is foglalkozott. Doktori értekezését „Árvízvédelmi gátak védőképességének meghatározása” címmel írta. Mennyiben tudta ezt a tudást hasznosítani, amikor a vörösiszap-katasztrófa idején ott kellett lenni?

– Nem is azt a dolgozatot tudtam használni, hanem azt, hogy előtte minden nagy árvíz védekezésében részt vettem, s mindig a legnehezebb helyeken voltam. Nincs olyan tiszai vagy dunai árvíz ’83 óta, ahol ne lettem volna ott. Ezt tudtam hasznosítani a vörösiszap-katasztrófánál is. Most lesz a tizedik évfordulója ennek a sajnálatos eseménynek, melynek emlékére készül egy szakmai kötet, melyet múlt héten lektoráltam. A 2010 októberi vörösiszap-katasztrófa vízminőségi kárelhárítása a címe, Szlávik Lajos (a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke – a szerk.) írta. Azt tervezzük, hogy minden könyvtárba, iskolába eljuttatjuk. Ez nem a katasztrófa emberi oldaláról szól, hanem szakmai vetületéről, hogy ha még egyszer előfordulna valahol, akkor legyen mérnöki segédlete a következő generációnak. Hiszen egy ilyen esemény elhárítása minden mérnök pályafutásának legnagyobb kihívása, szakmailag és emberileg egyaránt. Akkor és ott nekem sem volt más lehetőségem, csak úgy lehetett dolgozni, ha kikapcsolja az ember az érzelmeit. Mert láttuk, mi történt, a helyszínen mégis az volt a fő, hogy tegyük a dolgunkat.

Fejér megyében is számos fejlesztéshez fűződik a neve. Jelenleg a legnagyobb a velencei-tavi partfal-rekonstrukció, melynek köszönhetően nem­csak a tó teljes partfala újul meg, de belső környezete is. A hetvenes évek óta nem volt példa hasonló volumenű munkára a tónál. Szakmailag sok helyen ott a nyoma.

– Bízom benne, lesz pár ilyen nyomom. Ott van például a Balaton is, ahol hasonlóan nagy volumenű projektet végzünk, a teljes siófoki zsiliprendszert átépítjük. Kinyitjuk a közönségnek – nekem ez volt a mániám, sok helyen láttam hasonlót Hollandiától Németországig. A cél, hogy ne legyen bezárkózva a vízügy, ne egy kék kapun keresztül nézzék az emberek, van-e vízeresztés vagy nincs. Most kinyitjuk, s látogatóteret alakítunk ki. Ez a projekt, ami költség szempontjából nagyobb volumenű, mint a Velencei-tóé, két év múlva fejeződik be.

Sorban valósulnak meg az álmok, tervek tehát…

– Igen, emellett megújul a Váli-víz, a Szent László-patak medre, s a fehérvárcsurgói víztározó fejlesztésének átadása is idén késő ősszel lesz. Ez utóbbi nagyon látványos dolognak ígérkezik. Hatalmas vízfelületté válik, egy csoda lesz itt a Dunántúlon. A teljes Mezőföldet el tudjuk látni korlátlanul vízzel. Nincs olyan öntözési, halastavi igény, amit ne tudna majd kiszolgálni, még szárazság idején is. Fehérvárt pedig megvédi, ugyanis csapadékradart építettünk be, ami azt jelenti, hogy figyeljük a teljes térséget, s előre látjuk majd a villámárvizeket. Sok szempontból fontos fejlesztés lesz ez: védelmi célokat éppúgy szolgál, mint a horgászturizmust. Ezek egybehangolása szintén néhány éven belül megvalósul. De vannak még terveim…