Múltalapra épít szebb jövőt az isztiméri Jóba Endre

Már kiskorában is a katonásdi volt a hobbija?

– Nagyon szerettem rajzolni, köztük katonákat, kardokat is, ám a legkedvesebb elfoglaltságom a mozgatható kezű katonákkal megvívott csaták voltak. A történelem iránti érdeklődés a családi események miatt került figyelmem középpontjába. Édesapám szüleit Felvidékről telepítették ki, amire úgy derült fény, hogy gyermekkoromban a nagymama mindig „Cseszkóba” ment temetésre meg a rokonokhoz, és rákérdeztem a dologra. Akkor megtudtam, hogy rossz helyen álltunk a háborúban, és hogy az a terület valaha Magyarországhoz tartozott. Ez az élmény indított el ezen az úton. Elkezdtem utánanézni a múltnak, megszereztem az első Nagy-Magyarország térképemet, ami azóta a kiállítás darabja lett. Sokat mesélt a nagymama, hogy mi is volt a háborúban, ott, Madaron, ahol valaha élt, és így még mélyebben érintett a dolog.

Hogyan és mikor kezdődött a gyűjtőmunka?

– Úgy harminc éve, rozsdás, értéktelennek tűnő vasakkal kezdődött az egész, amire mások rá sem néztek. A bejáratnál álló legelső tárló üvege alatt van egy rozsdamarta cső, ami leginkább valami mezőgazdasági gép alkatrészének tűnik. Kiderült, hogy valójában a német villámgépfegyver, az MG 42-es cserecsöve. Úgy akadtam rá, hogy le volt ütve az udvarunk talajába és a kutyánk lánca ahhoz volt kikötve, emellett a kutya vizes­edénye is egy nagyobbacska lőszer hüvelyéből készült. Itt Isztiméren rengeteg hadianyag volt a házaknál, az erdőben, és ahogy egyre inkább kerestem, még többet találtam.

Hatalmas mennyiség halmozódott fel, mit szólt hozzá a család?

– Egyre csak gyűlt a leletanyag és egyre fogyott a hely. Közben megszületett az első gyermekem, akinek a szobájában obsitok tarkították a falat. Egyik gyönyörű szerzemény került be a szobájába a másik után, aztán a feleségem rámpirított, hogy valamit találjak ki, mert a gyerek gyakorlatilag múzeumban lakik. Jó példa arra, hogy milyen környezetben nőtt fel az első fiam, hogy a babafotókon régi katonai kitüntetések csillognak a rugdalózó mellrészén. Később megszületett a második fiam, de szerencsére ő már nem volt kénytelen tárlat mélyén lakni. Ettől függetlenül remélem, lesz kinek továbbadni a szenvedélyt. Amikor kicsik voltak, akkor nagyon nyitottnak bizonyultak. A nagyobbat most egy kicsit elragadta az internet. A kicsi még jön, foglalkozik vele, de várhatóan ő is elkanyarodik majd kis időre. Abban bízom, hogy visszatérnek és együtt csináljuk, vagy akár folytatják, amit elkezdtem.

Mit láthat az érdeklődő a kiállítás megnyitóján, október 10-én?

– Édesapám elhunyt, ám a házhoz ragaszkodom, így ebben a Köztársaság utcai házban rendeztem be a magángyűjteményem kiállítását. Ha minden leletet egyesével számolok, akkor háromezerre is tehető a talált, vett, szerzett, cserélt kincsek száma. A hozzánk látogató ebből úgy ezernyi fegyvert, ruhát, eszközt, frontról írt levelet láthat a megnyitón az épületben. A legrégebbi darabok a szabadságharc utáni időszakból valók, míg a legújabbak a Néphadseregben rendszeresített eszközök, egyenruhák és fegyverek, amiket én magam is viseltem, használtam katona koromban. A gyűjtemény másik, nagyobb része is érdekes, de annak bemutatására már nem elegendő egy családi ház. A harckocsi, illetve tankalkatrészek eleve csak az udvaron kaphattak helyet. A muzeológusok csak a szépeket akarták kiállítani, én inkább azt mutatom, ami van, vagyis olyan leleteket, amiken akár látszódnak a történelem és az idő viharai.